Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)

kicsi — az E. coli baktérium DNA lánca pedig az egyetlen helyes megoldás 102 000 000 lehetséges közül. Az ember az élővilágból önmagára visszakapcsolt cselekvéssel és önmagára visszakapcsolt tudattal, öntudattal emelkedett ki, hiszen az öntudat nem más, mint a külvilág érzékelése mellett saját tudati tartalmunk érzékelése. Annak érzékelése, tudása, hogy saját tudati tartalmunkat érzékeljük, tudjuk. A filozófia pedig nem más, mint a gondolkodásról való gondolkodás, az önmagára visszakapcsolása visszakapcsolás önmagára.

így tehát jogosan mondhatjuk, hogy az önmagára visszakapcsolás egyfajta léteztetési hatalommal bír, a létezést élesítő, kontúrjait kiugrasztó, teremtő aktus, mely nem függetlenebbé, nem kiszakítottabbá, eltávolodottabbá tesz azoktól az összefüggésektől, amik ösz- szessége létezésünket kiteszi, de önkifejezőbbé, teljesebbé, belső tartalmainknak határozottabban megfelelővé tesz. Az önmagára visszakapcsolás különböző foka, módja, síkjai szerint különböznek a hierarchikusan egymásra épülő, egymásba ágyazott létezési szférák, ez az a mechanizmus, amely szerint szétválik a világ különböző létsíkokra, amelytől a világ gazdagabbá, teljesebbé, önmagában érvényesebbé válik.

Mi az alapja az önreflexió lehetségességének? Mit mond erről legszemélyesebb tapasztalatunk? Az egyetlen cselekvő alany, ami az önreflexiót végrehajtja, szervező központként lép fel, s maga köré szervezve élményeinket, érzékel, s érzékelését önmagára vonatkoztatva saját lényegét a felszínre hozza a megvalósulásra törekvésben: az Én. De mi ez az Én? Az Én nem más, mint a személyesség fókusza, a pont, ahol a lehetséges világok megvalósulásra készen belénk áradnak, ahol az önreflexió állandóan teremt, sütkérezik, forog villámló, forgó lapátok alatt, ahol gőzölög a föld, sül ki a levél, rekedten beszél a kerék, népét nézi, körbefolyja a mindent látó szem. A pont, ahol az önmagára visszakapcsolódás átbukik önmagán, és új testet ölt. Az Én a bukfenc, a szaltó a semmiből a valamibe, az Én a kés, amivel Isten megszegi a világot, és visítva, pörögve, lármásan hömpölyögve, hemperegve, hörögve kitódul zajongva, lökdösődve az élet hada; az Én az az elv, ami lehetségessé teszi a valóságot, hogy a legvégletesebb dimenziókban kibomolva a legkézzelfoghatóbban váltsa valóra a lehetetlent.

Belső végtelen világfolyamatunkkal kapcsolatot tartva belső életünk közvetlenül részesül a világegész dinamikájában, a valóság és a lehetséges világok folyamatos egymást teremtésében, alakulásában, énünkön át belénk áramlik a létezést kozmikusán kifeszítő erők legvégletesebb egymást kihívása, így ajándékoznak meg bennünket az ismeretlennel. A külvilág végtelensége éppen folyamatában, dinamizmusában, élő mivoltában rejlik, s énünk birodalmát csak úgy terjeszthetjük ki, ha belső erőinket, képzeletünket állandó cselekvésbe vonva hozzuk létre a csak általunk létrehozható valóságot, hogy ezáltal új lehetséges valóságok, új teljességre törő valóságok előtt nyissunk teret, mert a valóság önmagában soha nem lehet teljes, tárgyi adottságaiban csak töredékeire esik szét. Mi töltjük meg, csak mi tölthetjük meg a világot emberi gazdagsággal, hogy kiugró, új szférákkal népesítsük be, emberi tevékenységünkkel feldíszítsük, ünnepivé tegyük, s természetének megnyilatkozásaivá válva tegyük megnyílóvá s ezáltal valóságosabbá, mint nélkülünk lehetne.

A világegyetem, mint élőlény az életek világában, az életek földjén él, életeink a Napok és csillagok számára — úgy vagyunk egymás feltételei, napjai, hogy a legvégletesebb, legteljesebb kifeszítettség vezet egyikőnktől a másikig. Az ember az összekötő híd a csillagok és a pillangók röpte, a tenger hullámzása és a tárnák megnyílása között; az ember az élettől megsebzett természet szemtanúja, poklok fölkavarója, a szenvedés, a sóvárgás, a végső megaláztatás alanya, s mint ilyen, egyáltalán nem jelentéktelen pont a természetben vagy a társadalomban, hanem az a pont, ami megnyitja az elemek csatornáit egymás felé, egymásban füröszti az eget s a földet. Az emberi cselekvés a természet közlekedő nyelve, a természet beszéde — ez az emberiség igazi perspektívája.

Budapest, 1986. április—augusztus

36