Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)

Az ókortól a középkorig a ptolemaioszi földközéppontú — tehát mechanikusan ember- központú — tudományos igényű világkép uralkodott. Az élet valódi kozmikus szerepének megfogalmazása helyett ez a világkép egyszerűen abban a — később hamisnak bizonyult — állításban merült ki, hogy a Föld az ismert világ geometriai középpontja; s ezzel e világkép keretei között az élet kozmikusán központi szerepe látszólag megnyugtatóan, a puszta látszat abszolutizálásával adott egy lezárt s földi cselekedeteinkkel mindörökre befolyásolhatatlan világképet. Éppen ez a befolyásolhatatlanság vált egyre tarthatatlanab­bá. A tudomány fejlődése csak a középkorra tette lehetővé ezen geometrikusán emberkö­zéppontú világkép túlhaladását a kopernikuszi fordulattal: itt a geometrikus emberköz­pontúság helyébe az a mechanikus világkép lépett, ami egyszersmind az emberközéppon- túsággal is leszámolt. A mechanikus, majd a fizikai világkép sikerei aztán így vezettek egy olyan tévhit-rendszerhez, mely a mai kultúra világképében ilyen alapvető állítások elfoga­dását igyekezett széles körökben elfogadtatni: az emberi egyed jelentéktelen szerepet játszik a kozmoszban, „jelentéktelen porszem csupán egy jelentéktelen bolygón valahol a tér roppant tágasságában”, lényegtelen szerepet játszik e világkép szerint az emberi egyed a társadalomban is, ahol helyét bárki bármikor lényegében kielégítően betöltheti, bármi­lyen jelentős szerep legyen is ez. Sőt, ez az életidegen, emberidegen világkép az, amely attól sem riadt vissza, hogy hirdesse, az ember nemcsak a természetben és a társadalomban játszik lényegtelen szerepet, de saját életének alakításában is, mivel életét döntő mértékben tőle független, személyes részvételét, számára lényeges tartalmait nem igénylő természeti és társadalmi erők határozzák meg. így tehát a tudomány előrehaladását kísérő egyoldalú abszolutizálási tendencia teret adott egy mélységesen embernélküli világképnek, de, mint rövidesen látni fogjuk, a tudomány továbbfejlődése megnyitotta az utat égy nem mechani­kus, a világ és az élet teljességére nyílt világképnek, ahogy a fizika mellett önálló elméleti tudományként kifejlődött a biológia és a csillagászat tudománya. Bauer Ervin elméleti biológiája a csillagászat új forradalmasító elvével, az an tropikus kozmológiai elvvel új kopernikuszi fordulatot hozott századunkban. Az elméleti biológia jelentőségét mindmáig nem ismerték fel kellőképpen — ebben sorsa is hasonló Koperni­kusz főművéhez, amit ugyanis megjelenése után két emberöltőn keresztül néhány szakasz- tronómus kivételével érdektelennek, figyelmen kívül hagyhatónak tartott a tudományos világ. Bauer Ervin 1920-ban publikálta első könyvét az általa megalapozott elméleti biológiáról Berlinben, német nyelven, majd 1935-ben jelent meg főműve, az „Elméleti Biológia”, oroszul. Emlékét és munkásságát P. B. Tokin hívta életre a feledésből 1963- ban. Ennek nyomán az „Elméleti Biológia” magyarul is napvilágot látott 1967-ben, az elméleti biológia azon törvényeinek származtatásával, bemutatásával, amelyek nem vezet­hetők le fizikai, kémiai törvényekből, mert tartalmazzák azokat a leglényegesebb többletin­formációkat, amelyek csakis az élő rendszerek sajátjai. Az élet alapkritériumát megfogal­mazó Bauer-elv kimondja, hogy az élő rendszerek a munkaerő képességet magának a munkavégző képességnek növelése érdekében használják fel, „az élő rendszer munkája, bármilyenek is legyenek a környezeti feltételek, annak az egyensúlynak a bekövetkezése ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie”. Bauer ebből az elvből levezette a növekedés, anyagcsere, szaporodás, alkalmazkodás, ingerlékenység matematikai törvényszerűségeit, megállapította a növeke­dés határát megszabó összefüggést, s ezekből mint törvényszerű következményt származ­tatni tudta az összes alapvető életjelenséget. Hogy mégis némi fogalmat alkothassunk az elv egy leegyszerűsített alkalmazásáról, álljon itt egy példa. Newton második törvénye kimondja, hogy erő = tömeg x gyorsulás, azaz, ha adott fizikai rendszerre „F” nagyságú erővel hatunk, a rendszer „a” gyorsulásra tesz szert arányosan a test „m” tömegével. Tehát ha F erővel belerúgunk egy kőbe, a kő tömegének megfelelően gyorsulásra tesz szert. Mi történik azonban, ha nem fizikai, hanem egy élő rendszerbe rúgunk bele ugyanazzal az „F” erővel? Az élő rendszert nem fogja az jellemezni, hogy meghatározott gyorsulásra tesz szert, hanem pontosan egy olyan változás fog beállni, ami a lehető legmeghökkentőbb módon, akár a legváratlanabb módon is ezen hatás ellen cselekszik. 31

Next

/
Thumbnails
Contents