Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Sztrinkó István: Szolnok népművészete
győző a szolnoki kötet, melynek első része főként funkcionális elemzést ad, s a második tárgyalja anyagok, műfajok szerint a népművészeti ágakat, így mintegy biztosítva, hogy egyetlen terület se maradjon el. Igaz ez még akkor is, ha a klasszikus monográfiákban szokásos, pásztorművészetet bemutató tanulmányt itt nem találunk. Ez első pillanatban meglepő, hiszen a Nagykunságot Györffy István és Szűcs Sándor írásai alapján jellegzetes pásztorkultúrával rendelkező területnek ismerjük. A néprajzi módszerekkel vizsgálható időszakban azonban a pásztori rend már felbomlott, eszközeik, tárgyaik parasztok tulajdonába kerültek, esetleg paraszttá lett pásztoroknál őrződtek meg. Elfogadható, bár nem teljesen meggyőző ez az érvelés, mivel a megmaradt tárgyak alapján is rekonstruálható a pásztorművészet egy szintje, még akkor is, ha már nincs igazi pásztorélet. A szolnoki monográfiában egy ilyen rekonstrukció azonban felesleges átfedéseket eredményezett volna, így többek között a szaru- és bőr- munkákat, vagy a fafaragásokat ismertető fejezeteknél. A későbbi alföldi kötetek esetében is megfontolandó a pásztorművészet ilyen felfogása. Tudomásul kellene már végre vennünk azt, hogy az Alföld a paraszti kultúra nyitottságát, fejlettségét tekintve élenjáró terület, ahol eddig reliktum-szerűsége miatt kapott a valósnál nagyobb hangsúlyt a pásztorkultúra, s ezen belül a pásztorművészet is. A könyv erényei közé tartozik néhány további módszertani eredmény. Figyelemre méltó, hogy a népi építészet kistáji különbségeinek jellemzése olyan, általában kevéssé méltányolt építészeti elemek vizsgálata révén oldható meg, mint a tornácok kialakításának módozatai, a tornácoszlopok stíluskritikai összehasonlítása, a szélfogó deszka szélessége vagy a házvégek díszítése. Sokrétű ismeretünk van a viseletről, a kerámiáról, a paraszti élet ünnepi eseményei alkalmával „megszólaló” tárgyakról, ám keveset tudunk a mindennapi termelő munka során kézbe kerülő eszközökről. Ezek döntően a munkavégzéshez, a célszerűséghez igazodnak, így többnyire alig díszítettek. A sok-sok tapasztalat által létrejött, munkavégzésre legjobban megfelelő formák tökéletes alakjuknál fogva egyben esztétikai értéket is jelentenek. Mindezen tárgyakról, a paraszti eszközkészletbe történő beépülésükről lényegre törő elemzést kapunk a paraszti gazdaság munkaeszközeit bemutató fejezetben. A könyv valamennyi fejezetének dicséretesen közös jellemzője a világos fogalmazás, a tiszta magyar nyelv használata, azaz a közérthető, ám tudományos hitelű stílus. Egyedül ilyen stílussal íródhat népművészeti kötet! A szolnoki monográfiánál mindez még nagyobb hangsúlyt kap, mert a rendkívül gazdag illusztrációs anyag (rajzok, fekete-fehér és színes fényképek) a népművészeti alkotások tiszta, világos formanyelvére ad szebbnél szebb példákat. A népművészeti műfajok, alkotások bemutatásakor a szerzők igyekeztek érvényesíteni a történetiség elvét, s ezen keresztül megragadni a változásokat. A viselet, a bútor- vagy kerámiamű- vesség tárgyalásakor egyaránt figyelembe vették a múzeumi tárgyak tanúságait, a régészeti emlékeket s a levéltári adatokat. Ezen források együttes értékelése biztos alapot adott a népművészetben végbement történeti változások megrajzolásán túl a néprajzi csoportok tárgyi világainak jellemzésére is. Nemcsak a klasszikus alkotásokat ismerjük meg, de képet kapunk arról is, hogy a gyári termékek (textíliák, munkaeszközök, olaj- nyomatok vagy a varrógép) miként lesznek szerves részeivé a tárgyi környezetnek. Kizárólag a történetiség ilyen érvényű alkalmazása biztosítja a népművészet korszerű felfogását, teremti meg a modern feldolgozás feltételeit. Ebből a felfogásból az is következik, hogy nem hagyták figyelmen kívül a más tájakról idekerült tárgyakat sem (ácsolt láda, bihari, gömöri cserépedények), ugyanakkor vizsgálták a Szolnok megyei műhelyek és központok kisugárzását is (pl. takácsszőttesek Nógrádba, jászsági szücsmunkák a Galga mentére és a Kiskunságba). Ugyancsak feltárták az áttételesebb kapcsolatokat, így a szűr debreceni, vagy a Madonna-szobrok kiskunsági összefüggéseit. A könyv elolvasása, rajzainak, képeinek tanulmányozása után kirajzolódnak Szolnok megye népművészetének sajátosságai. A tanúságokat összegző fejezet szerint a megye belső fejlődésű paraszt-polgári társadalma nyitottabb volt a falusi társadalmaknál. E nyitottság révén nemcsak a kultúra egészét, de a népművészetet is érték polgári hatások, melyek azonban szerves fejlődésű kultúrába épültek be, s nem zilálták szét azt. így a népművészet reprezentatív darabjait paraszt-polgári ízlés hívta életre, mely különböző korú, stílusú tárgyakat ötvözött egységbe, tükrözve az ízlést formáló társadalom rétegzettségét és nyitottságát. „Ez a lassú asszimiláció belső igényből és rangkifejezési szándékból fakad, magasabb, a környezetet meghaladó anyagi szintre épül, s az új elemek úgy épülnek be, hogy a kultúra alapvetően paraszti voltát, szerves fejlődését nem zavarják meg” — írja Szabó László az összefoglalásban. 92
