Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Hernádi Miklós: A szobafogságra ítélt táj
talán azért lett oly népszerű, mert a rengetegbe való behatoláshoz mindjárt útvonaltippet is ad, megmutatva, merre lehet a legsebesebben felszívódni. Megannyi kockázatmentes robinzonáddal kecsegtetnek ezek a tájak. Elmerülhetsz bennük anélkül, hogy skorpióktól vagy viperáktól kellene tartanod. S közben otthon vagy, ha netán telefonon keresnek, és a hűtőgép sincs túl messze, ha megszomjazol. Afféle könnyített utazásokat lehet így tenni; még a turistabusz ülőhelyein, a szállodai szobaelosztáson sem kell hajbakapni. Fényképezni sem kell, mert élethűbbet emberfia úgysem csinálhat. Olyan autonómia is megnyilvánul az egységlakások hol havasi legelővé, hol árnyas erdővé való átalakításában, amilyet korábban csak koronás fők élvezhettek, amikor visszavonultak „kék” vagy „lila” szalonjukba, mikor mihez volt kedvük. Akiknek a pénztárcája bírja, akár évente díszletet változtathat. A dolog lényege azonban a nyilvánosság kizárása, pontosabban megszűrése! A polgári intimitásigény, mely hármas biztonsági zárral szavatolja az elzárkózás sikerességét, maga is arisztokratikus módot mímel. Az iparosodás előtti korokban csak az arisztokraták voltak védettek a nyüzsgő nyilvánosság behatolásától (miközben megválogatott szolgaszemélyzettel létrehoztak otthonaikban egy sajátosan megszűrt nyilvánosságot). Ezt a védettséget ma bármelyik kis ember megszerezheti, ha nem kerül összeütközésbe a törvénnyel, és nem tartanak házkutatást a lakásán. A fotótapéta, mint a lakások számos egyéb berendezési tárgya is (a terjedelmes ülőgarnitúra, a térdmagasságú kávézóasztal stb.) éppen úgy megszűrt nyilvánosság időnkénti befogadására került a lakásokba. A reprezentációt, s nem a lakályosságot szolgálja. Az idő nagy részében a hajlék lakói a pokolba kívánják ezeket a tárgyakat, például rosszabb hangulatban rá se bírnak a fotótapétára nézni, de nem szabadulhatnak meg tőlük, mert ott lebeg a szemük előtt egy-egy vendégség, amelynek során elegáns külsőségek között kell bizonyságot adniuk életszínvonalukról, életstílusukról. Mivel a vendégfogadás és a mindennapi életvitel színterei a szűk lakásokban összecsúsznak, a honpolgár kénytelen szakadatlanul együttélni e nyilvánosságnak szánt rekvizitumokkal, bármilyen ritkán használja is funkciójuk szerint őket. A hermetikus bezárkózás tendenciája tehát rendre azzal bünteti a közembert, hogy csöppet sem intim körülmények s rekvizitumok közepette lehet csak intim. Egyszerre kell megszenvednie, hogy idegeinek elhasználódása miatt szabad idejében már nem kívánja az emberek, a nyilvánosság közelségét, s azt, hogy az igazi intimitástól is el van zárva, mert lakásának nyilvánossá alakításával figyelő szemeket érez magán akkor is, amikor egyedül van. A bezárkózás tendenciája banális végpontjához érkezik, amikor már a természeti környezet kedvéért sem kell kimozdulni. Az egész világ bezsúfolódik a szűk lakásokba, miközben az egész világ kiszorul belőlük. 73
