Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Hernádi Miklós: A szobafogságra ítélt táj
Hernádi Miklós A szobafogságra ítélt táj JL m.icsit feszengve kezdek ehhez az elemzéshez, mert kultúránk kritizálható részének tartom azt a kultúrkritikai attitűdöt is, amely a tömegkultúra bármely viszonylagos újítását rutinszerűen leszólja, s a rossz ízlés, a vak divatkövetés birodalmába utalja. Ha eltekintünk az éppen elemzett műfaj konkrétumaitól (legyen szó ponyváról, popzenéről, képregényről, táblakép-giccsről, tévézésről stb.), mindig az történik, hogy a társadalom elitjéhez tartozó kultúrkritikusok fanyalogva fogadják a társadalom alsó vagy középső rétegeibe tartozó milliók művészethasználatát vagy -fogyasztását. Nem inkább arról van szó, hogy őket mint embereket nézik kevésre? Nem szeretnék ebbe az utcába tévedni már azért sem, mert keveslem a kritikai elemzéseket az elithez tartozó tízezrek művészetfogyasztásáról, noha efféle elemzések nagyon is esedékesek volnának. Lám, most is, a lakásfalak újfajta díszítéséről szólva: elvertük a port a közemberen, amiért virágmintásra hengereltette szobájának falait, azután megdorgáltuk, hogy olajnyomatokat aggatott a falaira, ejnye-bejnyékben részesítettük, amiért beérte a Képzőművészeti Kiadó silány színvilágú, bár márkás festményekről készült reprodukcióival. Ha varia- bútorzattal takarta a falait, az volt a baj, ha népművészeti „futókat” szögeit a falra, akkor meg az. Most szerencsétlen az Impex-tárgyalók, a légiforgalmi irodák berendezési megoldásai közül tette magáévá, jókora kereskedelmi segédlettel, a fotótapétát, s szinte hallom fogcsattogtatva, mint készülődnek kritikustársaim, hogy elevenen lenyeljék, de legalábbis megharapdálják azokat a Scholl-papucsos, atlétatrikós, frottírköntösben hajladozó lakótelepi lényeket, akik élethű erdei tavakat, őszi lombtengert vagy havasi tájat varázsoltak tucatlakásuk valamelyik falára. Az érintetlen, szűzies vagy fenséges, pásztori vagy heroikus tájak korántsem új látványok a lakószobákban. A tájkép (a csendélettel, az akttal, és persze a portréval együtt) a polgári fejlődés kezdetétől a festők legkelendőbb zsánere. Tudott dolog, hogy a tájban élő ember érzéketlen a táj úgynevezett szépségére, azt a benne élés puszta színterének tekinti, látja. A bankár vagy ügyvéd, aki irodájába, fogadószobájába tájképet aggat, nem lelkének természetközeliségét, hanem cégének konszolidáltságát akarja érzékeltetni. A természet, ne feledjük, a maga hús-vér valóságával is jelen van a polgári lakásokban ölebek, szobamacskák, díszmadarak vagy hüllők képében. De szobanövények (legújabban bonszájok), külön télikertek, sőt, lepke-, bogár- vagy ásványgyűjtemények is integrálhatják a lakásbelsőket a külső természet nagy körforgásába. A városiasodás meg az iparosodás, ezek az egymással összefonódó makrotársadalmi fejlemények, amelyek máig meghatározzák a fejlett világ életét (bár nem mindenütt jártak, mint nálunk, városokba települt iparral!), jócskán eltávolították az emberek mindennapi tevékenykedését az érintetlen természeti környezettől. Legtöbbhelyt „kirándulást” kell immár tenni, nem elég kilépni a házból, ha valaki erdőt-mezőt akar látni. Ugyanakkor még ma sem nagyobb a betonnal-aszfalttal borított talaj aránya, ha jól tudom, a magyar talajfelület 10 százalékánál. „Vasutak barázdái hasítják a mezőt, láthatsz bitumenfelhőket és kőszénporesőt, aszfalt- járdát és faburkolatot, javítóintézetet fiatalkorú bűnözők számára és takarékpénztárat takarékos inasok céljaira, akik itt helyezik el, amit a gazdájuktól loptak ... 70
