Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Botlik József: Domonkos István: Önarckép novellával
az Új Symposion című folyóirat) és a Híd-ban Diósi Illés néven közölte első verseit. Azért e néven, mert személyteleníteni akarta verseit, ne legyen köze hozzájuk. Később elhagyta az álnevet, mert amikor először találkozott Tolnai Ottóval — ő a Symposion-nemzedék másik jeles alakja—, elhatározták: közös címmel közük verseiket a Hídban. „így is történt — válaszolta Domonkos István az interjúban, melyet Hornyik Miklós készített vele (Képes Ifjúság, 1968. március 30.). — S attól a pillanattól kezdve a Symposionhoz tartoztam, vagyis Tolnai Ottóhoz . .. Tulajdonképpen nem a mozgalomhoz csatlakoztam, hanem Tolnai Ottóhoz és költői világához. Számomra a Symposion mint mozgalom és nemzedék a mai nap is csak ennyit jelent, személyes kapcsolatot Tolnaival. Rajta keresztül érintkeztem a mozgalommal, ő töltötte be a katalizátor szerepét. Tehát a mozgalommal közvetlen kapcsolataim nem voltak, aminthogy ma sincsenek.” Első verseskötete 1963-ban jelent meg Rátka címmel, e versciklust többen a hatvanas évekbeli vajdasági magyar költészet mintadarabjának tartják. A női test megismerésének fokozatai voltak ezek a versek, szürrealisztikusak, a hagyományos világ tagadásának, s e tagadásnak a sajátos „domonkosistváni” formái. Művészetében sokat tanult Rimbaudtól, Cendrarstól, Hemingwaytől, Rilkétől, Kavafisztől, s a modern irodalom úttörőitől, így Borgestől, de Vörösmartytól, Aranytól és József Attilától is. Az utóbbiak — Domonkos vallomása szerint — az említett külföldi alkotók verseinek magyar fordításán át hatottak rá. Szerinte a „Mai francia költők antológiájában benne van a magyar költészet, de olyasmivel párosulva, amit a franciák adtak hozzá.” Következő kötetét, Мао-Рое címmel Tolnai Ottóval közösen írta és adta ki 1968-ban, a művet „jégtörésnek” tekintette „ami után a sleppek megindulhatnak”. Egy esztendő múlva ismét Tolnai Ottóval jelentetett meg közös kötetet, Valóban mi lesz velünk címmel. Itt közölt verseinek továbbra is jellemző vonása a szürrealisztikus élményvilág, mint a művek egyik rétege, másrészt a hétköznapok lecsupaszítása, egyben tagadása. Összegzés volt az Áthúzott versek című kötete (1971), költészetének legjellemzőbb jegyeivel. Itt közölt Kor- mányeltörésben című poémája az egyetemes magyar költészet egyik különösen fontos, kikerülhetetlen értékű darabja. Az örök költői létezés, mindennapjaink nyűgei és az emigráció témájának hármasából sodródott eggyé a költemény. Az anyanyelvűket önként feledő, a befogadó ország nyelvét még csak törve beszélő meghasonlott lelkű emberek drámáit ábrázolja megdöbbentően. Domonkos István prózaírói munkássága is jelentős, már 1969-ben regényt adott ki A kitömött madár címmel, melynek főhőse Bori Imre szerint „egy burkából kitömi nem tudó művésziélek, aki válságai között vergődve hasonlik meg. Egy Vajdaságból a tengerpartra vetődött zenész tudatállapotának rajzában az iró az otthoni világ visszahúzó erejét ábrázolja.” 1969-ben Via Italia címmel sikeres ifjúsági regényt jelentetett meg (1984-ben másodszor is kiadták), 1977-ben Tessék engem megdicsérni címmel (második kiadása 1980-ban volt) gyermekverseit. A hetvenes években a Vajdaságban örvendetesen, a korábbinál jóval több gyermekkönyv látott napvilágot. A hagyományos, gyermekeknek írt líra (mint például Fehér Ferencé) mellett ezidőben jó néhány költő, Brasnyó István, Jung Károly, Szűcs Imre és Domonkos István köteteiben is szürrealista ihletésű gyermekverseket adott közre, melyek valamennyien mintha Weöres Sándor Bóbitájának a köpönyege alól bújtak volna ki. A költő Domonkos István mellett mindig ott érezzük a prózaírót, hiszen az említett két regényen kívül rendszeresen közöl kisprózái alkotásokat is. Ezeket a miniatűr elbeszéléseket, publicisztikai írásokat, szociográfiai riportokat gyűjtötte össze Redőny című kötetében (1974), a Symposion könyvek sorozat 43. darabjaként. A mű a Dudás Károly Szakadó című három évvel később megjelent kötetével együtt a hetvenes években jelentősen hozzájárult a vajdasági magyar irodalom realista-szociográfiai vonulatának megerősödéséhez. Egyesek riportok gyűjteményének, mások publicisztikai írások kötetének tartják a Redőnyt. Mi inkább miniatűr szociono- velláknak érezzük ezen alkotásait, melyek egyfajta látleletet adnak a hatvanas évek végének, a hetvenes évek elejének vajdasági/jugoszláviai magyar valóságáról. írásaiban a leghétköznapibb történeteket találjuk: Rózsiról, aki két évig tanulta a nyelvet Angliában, majd hazajőve falujába, otthon pe- nészszagúaknak érzi a falakat; vagy szülői levél az NSZK-ban dolgozó vendégmunkás fiúnak. Az asszonylány levele anyjának, durva férjéről, aki veri és fojtogatja, mióta két éve kijöttek az NSZK-ba dolgozni, s azóta egy döggel jár. A zenészről, aki hat évig járta a világot, de „az Élet (az a bizonyos feketicsi) hazatoloncolta”, azóta a feketicsi Motel igazgatója, s elsőrendű konyhája van. Életképek, sorsok tanyai emberekről, a piacról, az egyik zentai kötélverő mesterről, vagy éppen az újvidéki Palics étteremről. A Muravidék ről, ahol az egyik faluban keserűen jegyzi meg a tanár: „A legtöbb dobronaki gyerek szülei külföldön dolgoznak, a gyerekek szülők nélkül nőnek fel, a nagyszülőkre vannak bízva. Sokat, túl sokat dolgoznak otthon, kukoricát törnek, szárat vágnak, szüretelnek.” Domonkos István legújabb kötete: Önarckép novellával címmel 1986-ban látott napvilágot 91
