Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Olasz Sándor: Tüskés Tibor: Triptichon: [könyvismertetés]
pen érzékelteti a fejlődésvonalat, a csúcsokat és a hallgatásokat, a „belső utazások” tájait. S aztán ott a legutolsó idő, a halál előtti pillanatok krónikája. A nagy regényre készülődő, de azt már megvalósítani nem tudó Pilinszky. Az az ember, aki élete végén is a harmóniát kereste reménnyel és reménytelenül. Aki utolsó évének java részét Fehérváron töltötte, némileg távol a fővárosi nyüzsgéstől. Szép könyve végén Tüskés Tibor azt hangsúlyozza, hogy idő előtt jött a halál, ám az életmű így is teljesnek mondható. „Ma már Pilinszky János »házáról« is elmondhatjuk: tetőt rakott rá a halál.” (Szépirodalmi, 1986 Bakonyi István Tüskés Tibor: Triptichon Valójában Hármaskönyv, Hármas Kis Tükör Tüskés Tibor új könyve, a Triptichonból csak a „három részből álló” igaz. Az irodalom, művészet, hagyomány rendező elve alapján kritikákat, művészeti tárgyú esszéket, a szellemi örökséget föltérképező tanulmányokat olvasva ismét meggyőződhetünk arról, hogy a szerző érdeklődésének centrumában a magyar irodalom és művészet pannóniai „ihletésű” ága áll. Ám Tüskés tollát nem valami elfogult lokálpatriotizmus vezeti. Nem véletlenül idézte egyik könyvében Fülep Lajost:” ... a lokális jelentőségen túlemelkedve van-e a magyarnak — a mi esetünkben: a helyinek, a dél-dunántúlinak (...) — valami sajátos küldetése az európai művészet közösségében, a világművészetben? ” A könyv bevezetőjében világosan kifejti, hogy eszménye a különféle jellegű, egymást nem kizáró értékek tisztelete. Ezt a szemléleti nyitottságot, sok irányban való tájékozódást gyakran ösz- szekeverik az értékzavarral és -bizonytalansággal. Pedig éppen nem a mindent egybemosó tolerancia, hanem a határozott értékelő magatartás jellemző. Ezért is fedezi föl oly nagy örömmel Lengyel Balázs írásaiban az „esztétikai tilalomfákat” nem állító kritikusi gyakorlatot. Ugyanakkor Tüskés elvei is jól körvonalazódnak. Illés Endre novellisztikájában egy lehetséges prózaeszmény elemeit mutatja föl a stílusban, a meg- komponálásban, az építkezés bravúrjában, a túlnyomórészt spontán jellegű magyar prózai hagyománnyal szemben a tudatosságban. „Ahogy ő mesterének mondja Kosztolányit vagy Sten- dhalt, ma éppúgy tekintheti a kifejezés pontosságát és érzékletességét kereső fiatal író mértéknek Illés Endre szépprózáját,” — írja Tüskés. A panasz leírása című Jókai Anna-kötet alkalom a siker „természetrajzán” való töprengésre. Ugyanakkor Tüskésnek ez a meditációja általánosabb epikaelméleti következtetések levonására is lehetőség. „Mindig olyat ír meg, ami találkozik az olvasóban a társadalmi igazságok iránti igénynyel. Ez sikerének legfőbb titka. Ennek a sikernek azonban megvan a veszélye is. Azzal, hogy az olvasó fölismeri az írásban: »éppen olyan, mint az élet«, a társadalmi igazságok iránti szomjúság ki is elégül. Ez az irodalom azzal, hogy »életszerű«, azt is eléri, hogy levezet, »földel«.” Az olvasó számára így nincs is különbség az esztétikai és a köznyelvi szöveg között. Jókai Anna is érezhette, milyen veszedelmes, ha ez az olvasói beidegződés diktál. Ezért újított, kísérletezett. Az már más kérdés, hogy Tüskés szerint „ . . .a világ és az élet dolgairól egyelőre nagyobb hitellel és eredménynyel tud szólni Jókai Anna »hagyományos« eszközökkel, a realitás tettenérésével...” A lírában a metaforikus, mitikus, képteremtő mellett az intellektuálisnak nevezhetőt is legalább olyan fontosnak tartja. A modern vers — mondja — a változatok sokfélesége. Csoórival polemizálva azt fejtegeti, hogy a modernség és a népköltészet összefonódása meglehetősen problematikus: a népdal és a modem líra szürrealizmusa „más eredetében is, módszerében is, eredményében is.” Ilyen éles elhatárolást talán mégsem tehetünk, mert a folklórban épp az újabb avantgárd is termékenyítő ösztönzésre talált. Tüskés úgy látja, líránkban megsokasodtak a „verskísérletek”, „a kiérlelést megelőző töredékek”: „bizony gyakran előfordul, hogy a verscsírát, mielőtt válnék valami belőle, kész vers gyanánt az asztalon, illetve a papíron hagyják.” Márpedig a fregmentumokból, törmelékversekből nem lesz jelentős költői mű. „Az alkotás számomra nem szöveg, mely a vele foglalkozó elmemutatványait szolgálja” — mondja Tüskés Tibor. Lengyel Balázsról írja, de a maga kritikusi gyakorlatát is jellemzi: „ . . .látható idegenkedéssel tekint a száraz tudományosságra, a magát tévedhetetlennek valló szakemberre, de épp oly távol áll tőle a gondolatról a figyelmet elvonó, »fénylő«, metaforikus stílus, ahol az elemzés tárgyánál fontosabbá válik az elemző személy. Elemző iskolák, műszavak, kritikai zsargon nélkül sikerül érdemlegeset, figyelemreméltót mondania, s ha képet sző a szövegbe, mindig találó, s a gondolat plasztikusságát, megvilágítását szolgálja vele.” Az irodalom, a jó mű feltétlen tisztelete, az értékfelmutatás és -őrzés viszont följogosítja arra is, hogy a hibákról szóljon. Ám ekkor is megalapozottak ítéletei. Az egyik Weöres-kötetről például kimondja, hogy kevesebb szellemi izgalmat jelent az előzőknél: „szerényebb, halkabb megismétlése korábbi hangjainak.” Kritikai életünkben bizony sokan 90
