Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Ruff Imre: "Ego sum via ..."?
álegyenlettel is csak durván közelíthető — kérdésekben. Az egzakt gondolkodáshoz szokott embert elbátortalanítja a hályogkovácskodástól való rettegés. így például mélyebb társadalomtudományi, szociológiai, demográfiai elemzést kívánna Kunszabónak az eutanáziával, a születésszabályozással, az abortusszal és a Taigetosszal kapcsolatos véleménye. Nem érzem magam elég okosnak ahhoz, hogy egyértelműen állást foglaljak, bár Kunszabó néhány érve valóban meggondolandó. Biztos vagyok azonban abban, hogy kellő relativizmussal kell értékelni azt, mikor, hol, kit tekintünk csenevésznek. Akár a testi, akár a szellemi gyengeség joggal igényli magával szemben a társadalom toleranciáját. Igen, humánumból! Sokaknak mennyire a szívükhöz tud nőni egy kutya vagy macska! Nem tud-e a szívünkhöz nőni, szeretetet kiváltani belőlünk az olyan magatehetetlen szellemi fogyatékos, aki tulajdonságaival mégiscsak közelebb van a fajtánkhoz, mint akármelyik állatkedvencünk? Ezekben a kérdésekben nem „tudományos”, hanem csak „ideológiai” alapon lehet dönteni. Ezt szeretném az alábbiakban nyilvánvalóvá tenni. A csillagász Balázs tetvéreknek a gravitációs hullámok Li-elméletét felhasználó legújabb megfontolásai mutatnak rá ugyanis arra, hogy mi, a földi civilizáció és a Élet mennyire unikálisak vagyunk: mérsékelten optimista becslésük szerint ugyanis egész tejútrendszerünkben a Földön kívül más égitest nem hordoz hozzánk hasonló vagy nálunk fejlettebb civilizációt! Tessék belegondolni, milyen kemény állítás ez! E felismeréssel visszatértünk az Ember kozmikus „életérzésének” ptolemaiosi tételezéséhez, amely szerint „egyedül vagyunk”, mert kitüntetett helyzetünk van a világmindenségben. Nem igaz az a felvilágosodás sugallta és a kopernikuszi világkép keltette várakozás, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, a Földön kívül még sok hasonló bolygó, azon esetleg sok más civilizácó van. Ezzel szemben jó esélyünk van arra, hogy galaktikánk eme térségében két, minden életet elpusztító szupernóva-aktivitás közötti periódusban élünk, és velünk egyidőben sehol másutt erre a szintre élet nem fejlődhetett. Egyszóval Albert Schweitzerrel kell vallanunk: „Tiszteld az élőt!” De tiszteljük-e mindenáron? Ez Kunszabó kérdése igazából! Úgy, ahogy Indiában a szent teheneket, vagy annyira, hogy a szikitekhez hasonlóan kötelezően írjuk elő a vegetáriánus étrendet? Mitől kell inkább óvnunk az emberiséget: a testi vagy a szellemi csenevész- ségtől? Míg az egyikre ügyelünk, nem „tenyésztünk-e ki” az élet értelmes továbbvitelére alkalmatlan emberiséget? A humánum filogenetikai vagy ontogenetikai fogalom-e? Csak „kozmikus” felelősségünk van-e az élet fennmaradása-fenntartása szempontjából, tehát csak azon kell-e őrködnünk, hogy ezt az unikumot, ami a Föld, megőrizzük, amíg csak nálunk erősebb kozmikus erők ezt megengedik, vagy az élet „emberi minőségét” is meg kell őriznünk? És kik számára? Vállalhatjuk-e a falanszterbéli döntéseket nemcsak abban, kiből milyen foglalkozást űző egyede lesz a társadalomnak, hanem abban is, hogy ki lehet egyáltalán egyede a társadalomnak? Érdemel vagy nem érdemel toleranciát a többséggel szemben tüntetőén fellépő szándékos, militáns csenevészség, amely csak élősködni akar (különösen, ha genetikailag vagy a születés szerint másként meghatározott csoportosulás felsőbbrendűnek hitt csenevészségéről van szó)? Bevallom, itt ér véget a tudományom, innét kezdve már csak véleményem van. Ez annyiban meg is egyezik Kunszabóéval, hogy a jövőnket én is féltem. Felelősségünket kozmikus felelősségnek érzem, amely az emberi faj és az ezzel egybekötött emberi szellem sorsát az emberi egyed sorsa elé sorolja. — Csak hát a végrehajtást, azt nemhogy vállalni, elképzelni sem tudnám! És, azt hiszem, az emberiség elmúlásának, elbukásának éppen ez a tragikuma: a feladat felismerése és végrehajtásának képtelensége közötti ellentmondás. Hiszem azt is, hogy nemcsak az én tudományom ér itt véget, hanem minden bizonnyal minden tudomány, és kezdődik az ideológia, az erkölcs, a „meggyőződés”, a világnézet. Itt ér véget az a világ, amelyben a viták még eldönthetők, és itt kezdődik az a világ, ahol a legélesebb, de eldönthetetlen viták folytak, folynak, és fognak folyni, ameddig a világ világ. Ruff Imre 69
