Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Zöldi László: "Életelemem a terepjárás": születésnapi beszélgetés Beek György íróval

penzum-cikkeket és fordított külpolitikai híreket, szerkesztett lapot. Ráadásul szerkesztő- bizottsági tag is voltam, hosszú időn keresztül, ami azt jelentette, hogy hetente lapfelelős voltam meg hasonló. 1965-ben írtam az első regényemet, amikor úgy éreztem, hogy bizonyos témák egyszerűen megírhatadanok riportnak. Az életanyag azonban annyira izgatott, annyira érdekesnek találtam és jellemzőnek a korra, hogy nem akartam veszni hagyni.

— Miért nem lehetett megírni riportnak?

Azért, mert az élet mégsem annyira kerek, mint amennyire egy regény. A regényben, ugye, a lélekábrázolás döntő szempont, márpedig egyetlen élő ember sem hajlandó a belső lelki életéről olyan szép-könnyedén nyilatkozni; nem árul el olyasmit, ami nekem föltétlenül fontos ahhoz, hogy a tetteit, egy-egy cselekedetét megmagyarázzam. Nekem bele kell bújnom a bőrébe, az ő szerepébe kell belehelyezkedni — ez a fikciót kívánja meg. Aztán később rájöttem, hogy a fikció és a tényirodalom néha ötvözhető is. Van egy könyvem az erdélyi megyéket, erdélyi tájakat bemutató sorozatban, ahol föltámasztom a nagyapámat, és konkrét életemlékeim alapján, mintha ma élne, meszólaltatom, egymással szembesítem a nemzedékeket. A regényeim tehát úgy születtek, hogy nem fértek bele a riport kereteibe. Egyébként előszeretettel írok riportot. És ami, tudom, eltér a magyarországi gyakorlattól: elsősorban nem is annyira cselekményeket, eseményeket írok, mint inkább embereket, hősöket. Szegény Baróti Pali, isten nyugosztalja, írta egyszer rólam egyik kritikájában, hogy az én riportjaimban mérhetetlenül sok arc jelenik meg.

— Innen már csak egy lépés a regény.

— Csak egy lépés, de én ezt szinte ösztönösen alakítottam. Mert rájöttem, hogy emberi sorsokat így lehet beépíteni egy nagyobb közösség életébe.

„Két boltív összeér”

— A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon terjedelmes Beke György-szócikkében megütötte a szemem egy mondat, amely nem arról szól, hogy te vagy a legjobb romániai magyar író, nem arról szól, hogy harmincvalahány könyved van. És nem egyebekről szól, amiket elmondhattak volna a szócikk szerzői. Ezt a kifejezést olvastam: „a legszorgalmasabb terepjáró író”. Ebben a fontos számomra az, hogy írónak tartanak, hogy a legszorgalmasabbnak tartanak. Mit jelent az, hogy terepjáró? Mit jelentett akkor, amikor csaknem negyedszázadig Bukarestben éltél, amikor Bukarest volt a bázisod? Mit jelent most, amikor Kolozsvárott élsz és a Bukarestben megjelenő, A Hét című hetilapnak vagy a munkatársa? Azt jelenti, amit — mondjuk — Móricz Zsigmond számára jelentett, hogy mászkált az országban és a mandzsettájára irt menet közben? Milyen módszerrel dolgozol, hogyan közelíted meg az embereket? Mennyire életmód a terepjárás?

A címszót Mózes Huba írta, romániai magyar irodalomtörténész. Azt hiszem, hogy nagyon eltalálta, szóval telitalálat, mert nekem életelemem a terepjárás. Az volt fiatalkorom óta, tehát az újságírás kezdete óta, és az maradt a mai napig is. Említettem, hogy volt egy időszak, amikor az Előre szerkesztőbizottsági tagja voltam, ami heti egyszeri napos szolgálatot jelentett. Az úgy ment, hogy aznap az illető a lap felelőse volt, reggeltől estig. De aztán a következő nap mehettem terepre. Engem nem kellett kivinni terepre, én nem éreztem jól magam, ha nem járok, ha nem látok, ha nem mehetek, mozoghatok. Amikor Magyarországra jövök, időnként, rokoni vagy turista látogatóba, legszívesebben itt is elindulok az oszágúton. Kőszegen, Sopronban voltam, Miskolcon, Sárospatakon, Győrben, Pécsett, Szegeden, mert én látni akarok. Szeretnék mindent látni, mindent megismerni, azt hiszem, Móricz volt ilyen, bocsánat a hasonlatért. Tudom, hajnalban fölült a vonatra, elment Kabára, és estére visszajött. Egyébként jegyzetfüzettel dolgozom, nem írok mandzsettára, habár néha, meg kell mondjam, becsukódik az emberek lelke, őszintesége, amikor előveszem a jegyzetfüzetet. Néha nem lehet elővenni. Ilyenkor memorizálni

32