Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Berkovits György: A barátom regénye: regényrészlet

is csalódott az emberekben, „jellemtelen, irigy fráterek”, csalódott a világban, „a világ teljesen kiismerhetetlen valami, amelynek egyetlen szép része van, a természet, azt nem lehet meghazudtolni, a természet az igaz, no meg a kutyák, macskák”, Dezső nagybácsi úgy értékeli magát, mint aki nagyon őszinte, tisztességes, becsületes állampolgár, „csak nem való vagyok ebbe a világba”, imádja a természetet, meg a vidéki életet, a népi szokásokról, a népi írókról és a parasztokról nem is beszélve, „a parasztemberekben nagyon becsülöm azt a lemondást, azt a magatartást, amit minden szélsőséges rendszerrel tanúsítanak”, ha most kezdené az életét, akkor jogot tanulna, ledoktorálna, „óriási jogi érzékem van”, s elmenne valamilyen minisztériumba osztályvezetőnek, különben elégedett ember, semmi problémája nincs, „semmi olyan dolgot nem csináltam, amibe bárki beleköthetett volna joggal vagy jogtalanul”, az a bírósági ügy egy szemétség, legfeljebb azt kritizálhatnák nála, hogy társaságban hülyéskedik, ugratja a haverjait, „úgy veszem, hogy ezek a pasasok az én szórakoztatásomra gyűltek össze”, Dezső nagybácsi hisz istenben ma is, mert hiszi, hogy van valaki, aki kormányozza ezt a világot, sőt a vallást egyenesen szükségesnek véli, elsősorban az erkölcs érdekében, „nagyon okosan csinálták annak idején a régiek, mert nem azt mondták, hogy azért nem szabad valamit, mert látja a rendőr és lecsuknak, hanem azt mondták, hogy az isten látja és megbüntet, erre szükség is volt és lenne ma is”, meg aztán hisz „az ember magasabbrendű küldetésében”; Margit nagynéni sírgödrét betemették, lassan kezdett szétoszolni a gyászoló közönség, Olga nagynéni felröhögött, „tudja, Dezső, hogy a maga temetésére ki fog eljönni... senki más, csak én”, Dezső nagybácsi leintette, „fordítva kedves, a magáén fogom én a tiszteletemet tenni, ígérhetem”, s megtapogatta a szívét, mostanában kezdődtek halálfélelmei, mert a szíve rendetlenkedett.

— És mondott még ... más hasonló okos dolgot is ... az a nagybácsi... — kérdezte Eszter. — Persze .. . hogy a világ teljesen kiismerhetetlen valami... — mondta Ckó. — Hát, erre inni kell.. . Boroczkó .. .

És összekoccantották a konyakos poharaikat. Persze ki tudja.

„Eszter ... te vagy az abszolút... az abszolút... az abszolút.. ” Minta — mintha, tehát nem biztos.

Soltész Éva: Nevelőotthonok ÍV.

15