Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Berkovits György: A barátom regénye: regényrészlet
— A jövő évtől rám sem fogsz ismerni... Eszter ... jobb, ha tőlem tudod meg ... — mondta Ckó — Ezt már mintha hallottam volna ... — mondta Eszter. — Még relatíve értelmes nőkkel sem fogok szóba állni... nem én... — Szóval viszonylag... Borocz- kó ... — Csak értelmesekkel... viszonylag nélkül... — Hát... ez egy jó hír ... gratulálok, Boroczkó ... Tomits Klára biztosan nem akarja, döntötte el a barátom. Henteregtek. Csaknem felrobbantak. „Ugye nem akarod, ugye nem”. A lány nem szólt semmit. Egy mukkot sem. Néma maradt. „Nem baj, így is nagyon jó lesz”. Es jó lett. Görcsbe merevedtek. Még egyszer megismétlődött minden. Kísértetiesen ugyanígy. Vadul, szenvedélyesen ölelték egymást. A barátomnak nem jött álom a szemére. Szégyenkezett. Mardosta a kétség. Hátha a lány igazából akarta. Hátha túlzottan tiszteli Tomits Klárát. Hátha hülyeséget hisz az okosabb lányokról. Hogy azoknak nincs nemi életük. Rendes nemi életük. Korholta magát. Túl magas polcra helyezte Tomitsot. Piedesztálra emelte. A fene egye meg. Túlzottan nagy piedesztálra. Olyan magasra, hogy ne merje elérni. A barátom sírni szeretett volna dühében. A presszót betöltötte az idült testszag. A vécé átható illatfelhője. A nikotin égéséből származó füst. Az alkohol és a kávé kigőzölgése. A nyitott ajtón át a főútvonalról beáramló szürke füstköd. A helyiség levegője egyre nehezebben engedte magát beszívni. Mintha — mintha, tehát nem biztos. A padlóra felhordták már a sáros hóiét. Az asztal terítő mosogatórongynak látszott. Az asztal bicegett. Kishíján többször felborult. A felszolgálónő körme feketéllett. Biztosan éjfélre mosdik ki. Persze, ki tudja. — Nem vagyok való ebbe a világba ... — mondta Boroczkó. — Ne röhögtess ... pontosan ebbe való vagy ... — mondta Eszter. — Nem én . .. szoktam mondani... Eszter ... Ez az egyik nagybátyám szövege ... Dezső nagybácsié . .. Dezső nagybácsi idegenül mozgott a temetési gyülekezetben, mert mi köze a halotthoz, az öccse anyósa nővéréhez, Margit nagynénihez, Készt Lajosnéhoz, jószerével semmi, Dezső nagybácsiék beléptek a ravatalozóba, megpillantotta öccsét fekete új ruhában, no igen, Menyhért apa nyugodtan beruházhatott egy új fekete ruhát, gondolta Dezső nagybácsi, annyira szoros kapcsolatot épített ki Lajos nagybácsiékkal, nyilván az örökség reményében, viszont Dezső nagybácsinak tök mindegy milyen az öltözéke, nincs sok köze senkihez sem a jelenlévők közül, Dezső nagybácsit kinézték, lebecsülték mind a szűkebb, mind a tágabb családjában, „sosem számítottam ebben a famíliában elismertnek”, s ez roppant fájt neki, csak nem mutatta, sőt hangoztatta, „ezekkel a kisstílű, pitiáner alakokkal sohasem tudtam mit kezdeni”, elejtette azt is, hogy ha ő, Boroczkó Dezső olyan hamar és annyira beilleszkedett volna ebbe a rendszerbe, mint a többiek, mint például az öccse, akkor nem ott tartana, ahol amazok, ahol amaz, dehogy, legalább miniszterhelyettes lenne már, esetleg tábornok, „a te tehetségeddel, Dezsőkém, persze”, adta alá mindig a lovat Olga nagynéni, akinél sohasem lehetett tudni, hogy mit mond komolyan és mit nem, tehát Dezső nagybácsi eleve lenézett mindenkit a famíliájában, meg lenézett másokat is, hiába, ilyen a természete, elsősorban azzal érvelt, hogy ugyan, ki lett volna arra képes ezek, az ilyenek közül arra, hogy véghez vigye, amit Dezső nagybácsi végbevitt, vegyük csak azt, hogy ötvenhat, „a forradalom vagy ellenforradalom” után műanyagkisiparosnak csapott fel, megérezve, hogy mivel a műanyagoké a jövő és az üzlet, kifizetheti összes, még hajdani kulákságából származó adósságait, az igaz, hogy mire kiegyenlítette mind, már égett a kisiparosi talaj a lába alatt, viszont fantasztikusan jó ütemben adta vissza az iparengedélyét, s nyomban elutazott egy hölgy után, egy nem akármilyen hölgy után Pécsre, a dömörkapui turistaházban ütötte fel a tanyáját, s minduntalan sürgette a nejét, hogy azonnal, lehetőleg táviratilag küldjön pénzt, megfelelő összegeket, Olga nagynéni becsülettel küldözgette az apanázst, hogy miből, az rejtély, „istenem, hát eltartottam”, Dezső nagybácsi gőgösen szokott visszavágni, „próbált volna őnagysága pénz nélkül hagyni, akkor le is út, fel is út”, de hogy a rendőrséggel ne legyen újból dolga, pontosabban, hogy teljes foglalkoztatottságnak megfelelően viselkedjék, elszegődött figuránsnak, amely ugyan 11
