Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága: Fábry Zoltánról
változtatni” képletet: az önépítő, teremtő elvonultság, illetve a világba kisugárzó szellemi hatás dialektikáját. Az önkéntes, a nagy emberi eszmék és vágyak szolgálatában álló emberi egyedüllétet fölváltó kényszerű szellemi magányosságnak most már nem lehet „csak” az alkotás a célja, de önmaga megszüntetése kell hogy legyen. Ez a magány arra való, hogy leszámoljanak vele. Ha a süket csöndben gondolat terem, közösségi érvényű, azaz „változtató” mondanivaló, annak most vissza kell hatnia a személyes létformára, önmaga lehetetlen helyzetének megváltoztatására. Ám az a fasizmus, amelynek fenyegető veszedelmére Fábry oly korán — Európában az elsők között — fölhívja a magyar közvélemény figyelmét, e vonatkozásban is abszolút kizárólagos és kíméletlen. Épp azt nem engedi, hogy az elnémított szétzúzza a köréje emelt csönd falát, hogy kitörjön kárhozatos szellemi egyedü- liségéből. Az embertelenség elsőül a szólás és a tett lehetőségétől fosztja meg a gondolkodó, cselekvő embert. A választott „áldásos” életforma a kényszerűségben, a bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban „átkos” tehertétellé válik. Fábry számára nem a személyes magány az elviselhetetlen, hanem a magányból kivezető — gondolatokat szétsugárzó, alkotásokban megtestesülő — híd lerombolása. A szólás lehetőségének megvonása megszünteti a létforma korábbi jogosultságát, értelmét — ilyenformán célját veszti maga az alkotásra hivatott létezés! „író, kit fogolyként kezelnek egyformán illavai cellában és otthonában — visszhang és szolidaritás nélkül — elfúl.” Amennyire fontos korábban, hogy a világba tárulkozásból a belső csöndbe maradjon visszavezető út, most épp annyira elviselhetetlen, hogy a kivezetőket, az emberek felé tartókat embertelenül elrekesztik előtte. Daccal mégis Babitsot idézi, aki Adyról szólva a költőt „nagy magányosnak” nevezi. Fábry a hangsúlyt a nagyra helyezi, s gondolatát Beethoven példájával igazolja: „ .. .a süketséggel megvert legnagyobb magány adta a IX. szimfóniát, a legkollektívebb világgesztust: „Átölellek, emberiség!” Fábry magányt szüntető gondolati erőfeszítései új elemmel gazdagítják a már módosult magány-képletet. Jellegzetes kisebbségi logikával — melyre még lesz alkalmunk visszatérni — a helyzeti hátrányt erkölcsi fölénnyé gerjeszti. A kollektív célú személyes magány belső összefüggését rövidre zárja Ady-, Beethoven- és a magát mindenséggel mérő József Attila-példával. Azt állítja, hogy a személyes létezés és az egyetemesség csupán lépésnyire vannak egymástól. Eszerint az emberi szellem nagysága akkor nyer legtisztább fölragyogást, ha az alkotó elme emberséges gondolata ezt az egyetlen, ám döntő lépést megteszi. Akár a szűkebb közösséggel való szembefordulás árán, de csökönyösen a legnagyobb közösség, az emberiség nevében és érte szólni, tenni — ez a nagyság értéke és minősítője; ez a babitsi „nagy magányosság” jelzőjének értelme. Vagyis itt már nemcsak a közösségi hivatású, illetve önmagát megszüntetni képes magányról van szó, hanem a magányosságnak olyan szellemi tettekben megmutatkozó egyetemes érvényűségéről, amely az egyéni létezést univerzális értelművé avatja. Fábry számára az egyetemesbe vezető nagy lépés színtere természetesen az a Stósz, amelyhez életén át szenvedélyes hűséggel ragaszkodik. Emberi kötődése a többszörösen életadó faluhoz — nyilvánvaló; az alkotó elme, másképpen az „írói én” ezerszálú kapcsolata is logikusan indokolható. Az az ember, aki mindenkor lényegig hatolóan figyeli a magyarságot és hazáját, Európát, aki tisztán látja a mélyen sodró éltető és elbuktató eszmei áramlatokat, s aki a maga — földrajzi értelemben — szűk világában mélységesen átéli a fölemelő idők és sorscsapások korváltásait, annak szilárd ponton kell állnia, hogy maga is minden ízében ingadozás nélküli hűségese lehessen a maradandó erkölcsiségnek. Olyan kisvilágban kell élnie, amely etalon hitelű mérce, és amellyel — Kölcsey szellemében — a múlt és jelen mérettetik meg. Ez a nevezetes „stószi mérték”, az archimedesi pont, a szellemi fókusz: az életforma leglényege. Ebből érthető meg világosan, miért volt 1939 és 1948 között a stószi magány átok. Mert nem lehetett biztos fókuszpont! Nem gyűlhetett oda levelek, könyvek, folyóiratok garmadájával a nagyvilág üzenete, s onnét sem áradhatott széjjel Fábry tekintetének értelmező, eligazító, magyarázó, fölhívó, féltő és ölelő sugara. Az európai humánum őrtornyában fölváltatlanul, önként vállalt örökös szolgálatban posztoló strázsa — aki magát méltán a rendíthetetlen pompeji őrállóhoz hasonlította 70
