Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kamarás István: Mihez igazodik a révkalauz?: diplomások jövőkép egy kisvárosban

gazda, fedjem fel a csodálatos város hollétét, hogy odamehessenek tapasztalatcserére. Mégsem ez volt a leginkább meghökkentő, hanem az, ami akkor következett, amikor bevallottam, ez bizony csak utópia. Ekkor ugyanis fellélegeztek. Szép lenne, ha lenne, de azért jobb, hogy nincs, mert akkor fel kellene vállalni.

Legelőször a malomvári művelődési központ igazgatójával ismerkedtem meg — mivel a szobájában lévő három telefon mellől egy negyedikhez rohant — egyelőre a vitrinje alapján. A megyeszerte híres népművelő „mesterségének címere”: elnyert serlegek, vándorzászlók, oklevelek, valamint neki dedikált fényképek (Bella Istvántól Katona Kláriig) „árnyékában” bauxitdarab, fehér porcelán német juhászkutya, miniszamovár, pléhnyomat diszkoszvető, két szovjet, egy csehszlovák, egy finn zászló, csikóbőrös kulacs, herendi tál, mini Gagarin-emlékmű. Még egy újságcikk — elém tette — átolvasására is maradt idő, amelyben így lelkesedik a munkáját bemutató riporter: „miközben sokoldalúan és mélyrehatóan szolgálja a város közművelődési és szórakozási igényeit, maga is szüntelenül metamorfózisokon megy át, évről évre tágítja kereteit, időről időre új lehetőségeket tár a város művelődni vágyó állampolgárai elé”. Hamarosan kiderül: a valóban lenyűgöző mennyiség itt sem csapott át a minőségbe. A jelentésben szereplő klubok, körök fele nem létezik, vegetál vagy nem is klub, hanem egy-egy rendezvénysorozat törzsközönsége. A megyében egyedülállónak nevezett intézmény rettentően távol van Веке Pálék, Balipap Ferencék nyitott házától. Őbenne is elég nagyok a távolságok. Először a róla írott cikk stílusában kezd hozzá, majd a rutinba belefáradt, megkeseredett, félretett (párttitkára, majd KISZ-titkára is volt Malomvámak) ember szólal meg, aki a maga nemében valóban kiváló, szolgáltató-kereskedő népművelő.

Amikor kollégáihoz kísért az utópiát megbeszélendő, vállamat átkarolva figyelmeztet: „Te is vigyázz, hogy ne menjen félre a vita!” A vita azonban „félremegy”. Egyik kollégája elvontnak tartja az utópiát, helyette valami konkrétabbat javasol: árunak tekinteni a kultúrát és tisztességesen kereskedni vele. A többieknek azonban tetszik Reformvár és ezt ki is nyilvánítják, kivéve főnöküket, aki egy darabig titokzatosan mosolyog, aztán ráncolni kezdi a homlokát, majd „sajnos” el kell mennie. „Malomváron nem látni a szocializmust, csak a tömeget” — panaszkodik egyikük, de nem tud más megoldást javasolni, mint „szemléletváltozást”. Többen bizalomhiányra és közömbösségre panaszkodnak, ám kiderül, leginkább az fáj nekik, hogy a malomváriak nem bíznak a portékájukban. „Bezzeg az egyház”, panaszkodnak tovább, és elmondják, hogy a hittanon minden van: színdarab, film, útibeszámoló és még a megyeszékhelyen lévő állatkertbe is elvitte a gyerekeket a káplán. Ezzel szemben a malomvári párttagok is az osztrák tévét bámulják, két óra telik, a kritikusan azonosuló átvált többes szám első személyre: „képmutatók vagyunk, beállunk a sorba, eszünkbe sem jutna kiállítani a Hülyeségeinket”. Arra a kérdésre, hogy mi lenne a megoldás, csak az új művelődési központ a válasz.

A könyvtárosok maradtak legkevésbé közömbösek, pedig ők is főnökük társaságában voltak, aki maga is meglepődött a szokottnál is nyíltabb állásfoglalásaikon. Ők tértek ki a legtöbb részletre, ők „igazoltak vissza” legtöbbet a reformvári értékekből és ötletekből. Az átfogó megítéléseknek általában pozitív felhangjai voltak: „Kész őrültség, gondoltam végig, mégsem szabadulhattam tőle”, „Nincsen ebben valami maszatolás?”, „Miért nem Forradalomvár?”, „Még többet kellett volna foglalkozni a morális kérdésekkel”, „Remek a pluralizmusa, de meg lehet ezt védeni?” „Csodálatos: olyan, mint Hárs László Majd a gyerekek című könyve”. Ilyenek voltak a részletekre vonatkozó kérdések is: „Hogyan működhet a hivatásos anya négy-öt gyerekkel egy panellakásban?”, „Nem tűnt fel senkinek, hogy Reformváron hiányzik a népfront?”, „És mi van akkor, ha a tanácselnököt „barátom”-nak szólítom?”. Ami Malomvárt illeti, arra hívták fel a figyelmemet, hogy az új létesítményeket a város vezetői saját emlékműveiknek tekintve csak bérbe adják a lakosságnak. Ők is dicsérik mind a reformvári, mind a malomvári papokat, de mindegyiküket kevésnek érzik a nagyfokú közömbösség közömbösítésére. Abban is egyetértenek — a „konstruktív pesszimizmus” jegyében — hogy a malomvári reformokat az itteni technokrácia és bürokrácia egykettőre megfúrná.

53