Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Pomogáts Béla: Oldás és kötés: Csiki László munkásságáról

ismerő függetlenség híve, azt azonban pontosan tudja, hogy ennek a függetlenségnek, a szellemi kalandozás szép szabadságának sok minden szab határt. Nemcsak a történelmi és politikai adottságok, hanem egyszerűen az is, hogy a merészen előretörő képzelet és vágyakozás szüntelenül a rideg valóságba ütközik. A szavak: az ismeretlen sebei című versében iróniával vegyes nosztalgikus érzéssel beszél azokról a képzelet- vagy álombéli lehetőségekről, amelyek kényszerűen csak szellemi játékok maradnak, ahelyett, hogy valóságosan megsokszoroznák az egyetlen és véges emberi élet tartamát: „Hány életem lehet, melyet mások élnek? / Az ütközőkön utazik egy hobó, égő mezők fölött. / Valaki szánt az éjszakában. Egy másik elolvassa, / Ez az eső Rabindranath Tagore nyári szakálla az aszályban.” A parttalanul csapongó szellemi kalandozás ezért nem is töltheti be az alkotó személyiség egész életterét, éppen a teljesebb és tartósabb önmegvalósítás érdekében szükség van kötődésre is, persze oly módon, hogy ez a kötődés valódi emberi és erkölcsi értékekkel gazdagítsa a külső és belső küzdelmekben kibontakozó személyiséget.

Csíki László költészete — ennek poétikai rendje és formavilága is — következésképp úgy is leírható, mint a függetlenségi hajlam és a kötődési szándék, a szellem birodalmában kalandozó érdeklődés és a biztosabb értékek megszerzésére, illetve kialakítására irányuló törekvés küzdelme és végső egyensúlya, az egyensúly kialakulásának a lelki története. „Oldás” és „kötés”, amely mozgalmassá és dinamikussá teszi a személyiség belső világát, egyszersmind izgalmas költői, prózai és drámai kísérletekhez vezet. Beszéltünk ennek a személyiségnek a szabadságküzdelmeiről, függetlenségi hajlamáról, szóljunk kötődéseiről is: a költő először a szerelemben keres nyugalmat és biztonságot, s valóban egymást követik a vallomások erről a sóvárgott és megtalált érzelmi bizonyosságról: „Kit így szeretnek, annak nem szabad / rossz bőrbe búni, sem bánatokba — / az egyenes legyen s mintha csak / táncolva szememből kiforogna” — hangzik például a Kit így szeretnek ... című költemény.

De a kötődés lehetőségét kínálja a szülőföld is, amely nemcsak a vándorlás, az állandó költözködés terepe, hanem az otthonosság forrása is, a találó szóösszetétel értelme szerint: „anyaföld”, ahogy az Újraszülöföld zárószakasza mondja: „Kit messzelökött a szerelem magából, / a sikoltó szájból kifordult falat, / a kiejtett szó hangokra törten / verődik faltól kapuig, s az égre szökik, / tornyos felhőben él ezután, néha hazapereg. / Elissza a föld. Az anyaföld, igen. / És le a szívéig meghasad.” És persze a szülőföld múltja, az anyaföld pusztulást és újjászületést hozó történelme, hadd idézzem A végtelen mondatot: „Szavakat járok a tájra. / Mögöttem valahol a messze történelemben / megkezdett mondat. Lándzsás / latin, szláv, gót betűk a vérző hóban. / Hazajáró sereg: a rovásírás jelei kerek, / tavaszba forduló tájon egyre visszatérnek. / Megyek: betűzöm / a történelmet a sűrűtől errefelé. / Értelme azonos a tájjal. / Kimondhatatlan, de ismerős. / Akár az otthoni, a gyermekkori erdő.” Végül pedig maga a költészet, a nemzeti hagyomány, az anyanyelv ugyancsak olyan biztos érték, amely a szellemi kötődés biztosítéka lehet, erről a Balassi Bálint, Petőfi Sándor és Szilágyi Domokos emlékét idéző versek vagy a Méliusz Józsefhez, Székely Jánoshoz intézett személyes értelmű költői levelek tanúskodnak.

A személyiségnek ez a kötődésvágya mutatkozik meg újabb elbeszéléseiben, különösen a Magánháború című kötet írásaiban. A történetek hőse általában értelmiségi fiatalember, nem egy esetben író vagy újságíró, aki szinte belső kényszertől hajtva teszi ki szakítópróbának emberi kapcsolatait. Szeretőjével, feleségével, barátaival vagy éppen idegenekkel kell mérkőznie annak eldöntésére, hogy valójában mit érnek ezek a kapcsolatok. Az elbeszélések nagyrésze azt a szomorú távolságot járja be, amely elválasztja egymástól a lelkeket: abban az elidegenítő világban, amelyben Csíki László hősei küszködnek a boldogulásért vagy legalább a fennmaradásért, gyakori a vereség, és ezek a személyes kudarcok sokszor feldúlják az emberi kapcsolatokat is. A kötet záró elbeszélése, a Háborúk — alcíme szerint: „Alkalmilag lekerekített részlet egy hosszú emlékből” — mindazonáltal az emberi szolidaritás mellett tesz hitet. Érdemes idézni ezt az írói vallomást: „Az én fanyar és szerelmetes emlékeim hősei is bizonyára roppant derék emberek (voltak): dolgoztak, és mindegyre megpróbáltak beilleszkedni a változó világba. Igaz, annyira beilleszkedtek, hogy nem is

17