Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - "Szabadon szolgál a szellem": Keresztury Dezső válaszol Orosz László kérdéseire

közép-európai képviselőjét. Sohasem gondolkodtam csak irodalomban. A falukutatókra, Boldizsár Ivánra, Szabó Zoltánra, Kovács Imrére együttérző rokonszenvvel figyeltem, talán úgy is mondhatom, fiaimnak tartottam őket. A népi írók közül legmelegebb baráti viszonyban a Válasz szerkesztőjével, Sárközi Györggyel voltam, később Illyéssel.

A Parasztpártnak csak 1945-ben lettem a tagja. Akkor léptem be, amikor megkértek, hogy álljak ki az igazolóbizottság elé idézett Kodolányi, Szabó Lőrinc, Németh László mellett. A miniszterségre Illyés beszélt rá. Két kikötésem volt: szakminiszter leszek, politikai szereplést nem vállalok, képviselői mandátumot sem fogadok el; csak addig leszek miniszter, amíg meggyőződésemmel nem kell szembekerülnöm. Én magam figyelmeztettem a párt vezetőségét arra is: apám polgármester volt, őseim középbirtokosok, nem tagadom meg őket, a Parasztpárt minisztereként sem festhetnek át „földművelők gyermekére”.

— Rövid ideig, 1945 novemberétől 1947 májusáig volt miniszter. E rövid idő alatt mit sikerült terveiből, elképzeléseiből megvalósítania, mit nem?

— A magyar művelődés intézményei miniszterségem kezdetén romokban hevertek. A szó szoros értelmében így volt ez: a népiskoláknak körülbelül a felét, a középiskoláknak ennél is nagyobb részét érte súlyos épületkár, még nagyobb volt a veszteség a felszerelésekben: iskolai eszközök, könyvtárak állománya, kutatóintézetek kísérleti eszközei, pótolhatatlan műkincsek semmisültek meg. Tanítók, tanárok, művészek, tudósok ezrei szóródtak szét; akik helyükön maradtak, az inflációs idő nyomorával küszködtek. Még nagyobb volt az eszmei zűrzavar, a tájékozatlanság, a bizalmatlanság. Anyagi eszközökre éppúgy szükség volt, mint a bizalmatlanságot oszlató okos szóra, az erőket mozgósítani képes célok kitűzésére.

Az irodalmi, művészeti, tudományos élet újjászervezésében, megindításában sokat segítettek személyes kapcsolataim írókkal, művészekkel, tudósokkal. Nem kívülről jöttnek, hanem közéjük tartozónak tekintettek. Az oktatás területén a legfontosabb a népiskolák magasabb szintre emelése volt, hogy az iparosodás, a szakosodás eróziójában legyen hely, ahol az egységes nemzeti műveltség alapjait lerakhassák. Legfőbb feladat ezért az általános iskolák megszervezése volt. Együttjárt ez az alsófokú oktatás állami kézbe vételével. Én az egyházak nagymúltú kollégiumait, gimnáziumait a magyar közoktatás oszlopainak tartottam; velem az ország népe is. Ezeket meg akartam védeni. Nagyon hiányoznak is. A protestáns egyházakkal könnyen meg tudtam egyezni. Átadják a kezükben levő népiskolákat, ennek fejében nagy múltú középiskoláikhoz mintegy előkészítő tagozatul nyolc osztályos általános iskolát szervezhetnek — így gondoltam. Ezt az ajánlatot tettem a katolikus egyháznak, Mindszenty prímásnak is. О gondolkodási időt kért, majd a következő meglepő javaslattal állt elő: a katolikus egyház átveszi a protestáns iskolákat is az egységes vallásos nevelés biztosítására. Beláttam, hogy ezen az alapon nem lehet tovább tárgyalnom. A szellemi élet végleg politizálódott: lemondtam tehát a miniszterségről.

— A miniszterségről való lemondása után egy évvel Tanár úr távozott az Eötvös Collegium éléről is. Mi volt ennek az oka? Miért szűnt meg két év múlva a Collegium? Az utóbbi időben sokat foglalkoznak ezzel, például Szász Imre nagy sikerű Ménesi út című regényében. Helyes képet ad-e ez a regény a Collegium utolsó éveiről?

—1945 tavaszán Szekffi Gyula és Pais Dezső jött el hozzám, hogy vállaljam a Collegium igazgatását. Nem szívesen tettem, tanár szerettem volna maradni. Á Collegium szellemileg is szétesett, de bombatalálatokat is kapott, romhalmaz volt; az épületet, de a szervezetet is újjá kellett építeni. Első igazgatói feladatként együtt dolgoztam a collegistákkal a romok eltakarításán, a tető cserepezésén, az új közösség kialakításán.

A Collegium igazgatását miniszterként is megtartottam, az ottani igazgatói lakásból jártam be a minisztériumba. Óráimra azonban nem tudtam időt szakítani, így természetesen lazult kapcsolatom a collegistákkal. Amikor újra a Collegiumra fordíthattam teljes munkaerőmet, az épület nagyjából újjászületett, de a közösség bomlása már megkezdődött. A Valóság 1947-i 2. számában megjelent Lakatos Imre támadása az Eötvös Collegi4