Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Életvitelünk hiányai: Kunszabó Ferenc válaszol Pál Gyula kérdéseire
iskolás-könyvekben rajzok, szólások riasztottak az ivástól. A pap szószékről bélyegezte meg a részegeseket. Okító falvédőket lehetett vásárolni, előnyomásban: a lányok asszonyok buzgón hímezték ... Ma el kellene tiltani a reprezentációs italt; lásd a Szovjetunió példáját. A filmekből ki kellene vágni az „ivós” részeket, ahogyan kivágják (ha még teszik) a pornó-betéteket; persze, csak olyan esetben, ha nem a cselekményt csonkítja. Sokkal drágábban kellene árusítani az italt, és olcsóbban például a tejet. Már az óvodában, aztán az Úttörőben, majd a KISZ-ben, de mindenekelőtt persze a családban olyan fogalmakat kellene kialakítani, hogy a józanság a becsületes, erkölcsös ember magatartása! Aminthogy igy is van. Az iszákosság korunk második legpusztítóbb népbetegsége. Régen fölözi a két háború közötti „magyar kór”-t, a tüdőbajt. Sajtóközlemények szerint az országban ma mintegy 400 000 a megrögzött iszákos, s körülbelül ugyanennyi a veszélyeztetett. Ráadásul e létszám túlnyomó többsége a 18—60 év közötti korosztályokból való, vagyis az aktív keresők legkevesebb 15%-a. Iszonyú veszteség. És súlyos teher a tisztességgel élő és dolgozó embereken. De ebben a számításban még nincsenek benne a „szeszben fogant” gyermekek, kik — jól tudjuk ma már — szinte bizonyosan lelki, érzelmi vagy szellemi fogyatékossággal születnek, s tíz- meg tízezerszám jelentenek egész életre szóló terhet a társadalomnak! Hol vagyunk már az úgynevezett dzsentri életmód veszélyességi fokától és elterjedtségétől! Ma a népesség ötödé a féktelen iszákosság miatt nyomorult, vagy belátható időn belül azzá válik. É ez az, amit korunkban nem tekintünk át, nem összegezzük, nem elemezzük, minélfogva remény sincs arra, hogy általános és hatékony ellenintézkedéseket dolgozhassunk ki, megnyerve hozzá a tisztességesen élő embereket. — A jobbágyság felszabadítása után kezdődött, majd a kapitalizmusban folytatódott az olyanparaszti tulajdonságok kialakulása, melyek a közösségi összetartozást gyengítették (föld- szerzési vágy, kapzsiság, zsugoriság stb.). A közösségi szellem ma már oly mértékig deformálódott, hogy az emberek még saját lakóhelyük fejlesztéséhez sem mindenütt járulnak hozzá, noha az anyagi tehetség nem hiányzik. Illyés Gyula Csizma az asztalon című könyvében olvasható: „Ha a csordakút vagy a községháza előtt a híd beomlik, ne azt keressük rögtön, hogy melyik minisztérium az illetékes, hanem csákányt és lapátot keressünk rögtön.” Az öntevékeny kölcsönös segélynyújtás és a közösségi együttműködés miért van kihalóban ma Magyarországon? — A kapzsiság, zsugoriság, sőt, a földszerzés nem paraszti tulajdonság, hanem általános, ugyanúgy mint az önzés uralomra jutásával a közösségek felmorzsolódása. S valójában ez utóbbi az alapja az egyre növekvő közönynek. Még gyermekkoromban is a lakóközösségek — a városiak is — a közterületeket rendben tartották. Ma nézzünk végig az országon: általában rendben tartott porták, szép virágoskertek, de a míves, drága kerítésen kívül esetleg már járda sincs, a vizesárok eltömődve, gázosán, a kocsiút pedig még nagyobb ünnepeken is szemetes. Sőt, ma már az arra rendeltetett közintézmények se nagyon törődnek a közzel. Velem történt a hatvanas években, hogy nem tudtam tovább nézni egy közutat keresztező rosszul betemetett közárkot, szerszámot fogtam, és negyedóra alatt kiigazítottam. Am utána beidéztek a tanácshoz, hogy ezt talán „ellenséges propagandából” csináltam?!... Súlyosabbnak azonban azt tartom, hogy a község lakói — enyhén szólva — félnótásnak néztek „maszek buzgólkodásomért”. Ám mérhetetlenül nagyobb érvényű példa, hogy a tisztaságáról, rendezettségéről, kar- bantartottságáról, virágairól és parkjairól valaha méltán híres fővárosunk egyre koszosabb, egész városnegyedekben omlik a vakolat, szaporodnak az aládúcolt házak, s ha egy kis hó esik, úttesteken, járdákon életveszélyes a közlekedés. Ebből a szempontból Budapest New York „színvonalát” közelíti, melyiknek főpolgármestere már évtizede kijelentette, hogy a világváros többé kormányozhatatlan és rendben tarthatatlan, mert polgárai csak önmagukkal törődnek. Nem hazai jelenségről van tehát szó (ahogyan az ivás sem csupán az), hanem világszerte, de pontosabban: az egész — idejétmúlt kifejezéssel élve — keresztény fehér civilizációban 61
