Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Fehér Zoltán: "...Nationis Ungarico partim, partim Illyrico...": egy kalocsai sárközi falu népességtörténeti kérdései
nem fogadhatjuk el — már csak a történelmi előzmények ismeretében sem —, mint azt az 1930-ban leírt véleményt, amely szerint a lakosság „színmagyar”.14 Különösen fontos a nemzetiség megállapitása, ha néprajzi anyagot gyűjtünk, hisz tudnunk kell, kik ennek a „hordozói”. A népességtörténeti kutatásban itt a nemzetiségi kérdés tisztázása az egyik legfontosabb kérdés. Az a gazdag folklórkincs, amelyet Bátya népe megőrzött épp olyan természetességgel kettősgyökerű, mint ahogy a kultúra valamennyi megnyilvánulása az a nyelvtől az öltözködésig, a szokásoktól a gazdálkodásig. Az utóbbi kétszáz évben megjelent községleírások vagy magyarnak, vagy valamilyen katolikus délszláv etnikumnak tartják a falu népét. (Sokáénak, dalmátnak, bunyevácnak, rácnak.) Illetve a magyar és a délszálv keverékének. Azt mondhatnánk talán: elszlávoso- dott magyarok, elmagyarosodott szlávok. Jellemző BÉL Mátyás megállapítása, amely szerint a bátyai idióma a „bácsi nyelv”.16 Hát ez meg miféle? — kérdezhetnénk. Valószínűleg a Bácskában már ekkor elterjedt kétnyelvűség; a „fele magyar, fele rác” beszédet nevezte így a tudós szerző. A két nép és a két nyelv együtt élt. A XVIII. században magyarul és „illírül” olvassák föl az evangéliumot az istentiszteleteken. 1762-ben a Hitoktató Társulatnak két csoportja van: a dalmát fiúké és a magyar férfiaké. Az ugyanezen évben készült Visitatio Canonica- ban a nemzetiségi helyzetet világosan megfogalmazták: „Parochiani hujus Loci Sunt Nationis Ungarico, partim, partim Illyrico, Religionis autem Catholico ac lingvarum partim Ungarico, partim Illyrico.” Vagyis: vallásuk azonos, de nemzetiségük és nyelvük részben magyar, részben illír. (Ebben az időben a délszlávokat nevezték illíreknek.) így érthető az is, hogy 1780-ban a templomszenteléskor magyar és illír nyelvű szentbeszédet mondanak az összegyűlt híveknek. A nyelvi egységesülés, úgy látszik, a XVIII. században még nem fejeződött be. 1831-ben viszont már a reformkor lelkes plébánosa, Koross Mihály, aki magát büszkén vallja magyarnak, ám azt is elárulja, rác és tót szülőktől származik, (Apai ősei a Nyitra megyei Karos faluba valók) azzal fenyegetőzik, hogy ha nem kap anyagi támogatást az érsektől a plébánia építéséhez, mint írja „a Helységet mindjárt Rátzra fordítom, mert sokkal könnyebb nékem a Rátzot rátzul tanítani, mint magyarra fordítani.” Az etnikai és a nyelvi kiegyenlítődés ekkorra tehát befejezett tény, a magyarság asszimilációjával és a „rác” nyelv dominanciájával. De vajon miféle okok hozhatták létre ezt az állapotot? Figyelemre méltó ebből a szempontból BÁRTH János véleménye: „Az egyenként vagy kisebb csoportokban szállingózó szlovákok, délszlávok, németek és magyarok későbbi nemzetiségi hovatartozását nagyrészt az döntötte el, hogy milyen környezetbe kerültek. Ennél is fontosabb, hogy bizonyos új közösségek nemzetiségi képének alakulásában a többségi-kisebbségi számarányok mellett valószínűleg döntő jelentőségük volt a hangadó személyiségeknek. E kérdések történetileg nehezen foghatók meg, nem is foglalkozott velük kellőképpen a történettudomány. A kutatási tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy miként a népköltészet, a népviseletek vagy pl. a népszokások alakulásában, sok magyarországi falu XVIII. századi nyelvi fejlődésében is nagy szerepe volt a közösség életét befolyásoló egyéniségeknek.”17 „ . . . így ma sok magyar családnévvel Dusnok és a hasonló Bátya délszláv falunak számít, Sükösd pedig sok szláv családnévvel és szláv helynévvel magyarnak.”18 Bátya nemzetiségi sorsát minden bizonnyal legfőképpen az döntötte el, hogy 1698 után kétszáz éven át néhány kivételtől eltekintve — délszláv papjai voltak, sőt politikai vezetői is a délszlávok közül kerültek ki. A Historia Domusban ugyanis azt olvassuk, hogy az elöljáróság botbüntetés kivetésével akadályozta a népet abban, hogy a Kalocsáról ideiglenesen kiutazgató magyar pap, Kiss József istentiszteletére járjanak. Inkább T olnára kellett menniük, az ottani délszláv ferences páter miséjére. A hangadó személyiségeket a tehetősebb jobbágyok között kell keresnünk. Az 1770-es urbárium névanyagából kiderül, hogy bár a jobbágyok és a zsellérek közt együttesen kisebb számban fordultak elő rác nevek, jóval több a szegény, zsellérsorban élő magyar nevű család, mint az idegen nevű. A legmódosabb 4 jobbágygazda közül pedig 3 (Markó, Jánosity, Perity) rác nevű. A falu egyházi és világi „hangadói” tehát a rácosodásnak 70
