Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Fehér Zoltán: "...Nationis Ungarico partim, partim Illyrico...": egy kalocsai sárközi falu népességtörténeti kérdései
Fehér Zoltán „ ... Nationis Ungarico partim, partim Illyrico .. (Egy kalocsai sárközi falu népességtörténeti kérdései) ^ -Aki egy település népességtörténet kutatja, olyanféle munkát végez, mint az a detektív, aki elszórt apró nyomokból próbál az igazságra fényt deríteni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, honnan származik, milyen eredetű szűkebb pátriánk lakossága, évszázadok sok ezernyi családjának a történetét kellene megírnunk. Ezeknek a famíliáknak az ősei azonban írástudatlan jobbágyok, zsellérek voltak, semmi olyan nevezetes dolgot nem csináltak, ami miatt nevüket okleveleknek kellett volna megőrizniük, ha csak az nem volt önmagában is történelmi tett, hogy éltek, dolgoztak, utódokat neveltek, biztosították népünk folytonosságát, fönntartottak egy kultúrát. Szerencsénkre az elmúlt századokban az állami és az egyházi adminisztráció különféle célok érdekében elég gyakran vette számba az adóalanyokat, a híveket; néha egy-egy bírósági per, testámentum tudósít bennünket a rég elfeledett ősök sorsáról, a közösség demográfiai, etnikai változásainak okairól. Ha szerencsénk van, a különféle dokumentumokban szereplő családneveket azonosítani tudjuk. Igyekezetünk, sok ezernyi cédulánk át- meg átböngészése, statisztikai feldolgozása után mégis gyakran csekélyke az, amit határozottan kijelenthetünk, legtöbbször a „valószínű,” a „talán”, a „feltételezhető” a „bizonyára” stb. kifejezésekkek kell élnünk. Itt van például a Kalocsai Sárközben Bátya, amelyről népe nem kis büszkeséggel állítja, hogy a környék legöregebb községe, hiszen még Öregcsertőnek is „bátya”. A szójátékban van némi igazság, ugyanis a falu neve már 1369-ben előfordul a fajszi nemesi szék bírájának nevében.*Bár a község a kalocsai érsekség tőszomszédságában állott, a középkorban a szekszárdi bencés apátság birtokaként szerepelt praedialis /egyházi nemesi/ lakossággal. Ebből az időből az oklevelek csak néhány nevet őriztek meg. Az említett Bátyai (de Bathya) néven kívül ismerjük a Török (Thewrewk) és a Sági (Saagy) családok nevét.2 Annál bővebb névsort kapunk a magyar lakosságról az 1548-ban és 1560-ban készült török adóösszeírásokból, amelyek szerint 35 család élt itt, de a 12 év alatt is kicserélődött 12 família. Föltűnő még az is, hogy éppen ebben az időben a legmagasabb a helynévi eredetű családnevek számaránya. (34,61% és 25,00%)3 Ebből arra következtethetünk, hogy a bátyai lakosság a török kor elején már más vidékek népével keveredett. Bátya a hódoltság alatt kétszer is „deserta” (elhagyott hely, puszta) lett,4 de néhány év elteltével újból adózik a töröknek, a vármegyének és a kalocsai érseknek. Mi történhetett a lakossággal a falu pusztulásakor? Nyilván az, amit Lukits János egyházi adminisztrátor régi okiratok és szavahihető tanúk alapján 1769-ben a Historia Domusban leírt a plébánia újjászervezése, vagyis az 1698 előtti évekről, tudniillik, hogy „a lakosság az erdőkben szétszórtan élt... az ellenségtől való félelem miatt.”5 Elrejtőzésre ugyanis kiválóan alkalmas volt ez a táj. SIMONYI Jenő 1882-ben így mutatja be a Kalocsai Sárközt: „Ez apró belvizek zűrzavarát leírni lehetetlen. Hajóstól nyugatra egész a Dunáig egyik sárrétből a másikba jutunk. 68
