Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Márkus István: Paraszti önkormányzat a régmúltban és a közelmúltban
nagyobb, mint Nyugaton; jogállása, ami tömegeit illeti, közelebb áll az európai polgáréhoz és szabadparasztéhoz, mint az arisztokratáéhoz. Bármilyen foglalkozást űzhet: maga is művelheti a földet, iparos is lehet, kisértelmiségi munkakört is elláthat. A köznemesek lakta helyeken, illetve ahol parasztok és kézművesek mellett köznemesek is szép számmal éltek, az önkormányzat változatos formái alakultak ki és maradtak fent. Az effajta nemesi szabadságjogok és önkormányzati eljárások, kiváltságok több úton-módon is terjedtek és hatottak lefelé. A Jász-Kunság és a Hajdúság egész lakossága kvázi kollektív nemességet élvezett — ez lévén az egyedüli módja, hogy az országos jog szabadságukat elismerje. Némileg hasonló lett számos mezőváros jogállása: ha polgárai nem is, de maga a város mint testület, mint „jogi személy” „Nemes Város” státusban szerepelt, inkább a szokásjog, mint a tételes jog jóvoltából. Végül, de nem utolsósorban sok jel mutat arra, hogy a „köznemesi” — valójában inkább „közszabad” jellegű — jogállás, társadalmi státus, életforma és viselkedés a korban, (és később is, a 19. század közepéig) erősen hatott a módosabb jobbágygazdák — és az amúgy sem jobbágynak kezelt iparosok — helyzetére és életvitelé- - re. Reformkori leírások bőven tanúsítják, hogy — főleg magyar tájakon és német falvakban — nagy számban él a gazdaparasztnak az a típusa, aki jogilag ugyan jobbágy, de valóságos helyzetét, termelését-értékesítését, berendezkedését, öntudatát tekintve inkább szabadparaszt. Személyesen és csoportosan kiváltságokat élvez, a közvetlen földesúri terhektől így vagy úgy megszabadítja magát (illetve másokra hárítja azokat), a községi és egyházi önkormányzatban szerepet visz; a földesurak és gazdatisztek respektálják, a világi és egyházi hatóságok partnernak fogadják el. Bizonyosra vehetjük, hogy ez a szabadparaszti életstílus nem maradt elszigetelt jelenség, hanem a közepes és kisebb parasztgazdákra is hatott, és szerencsésebb vidéken erősebben határozta meg egy-egy falu légkörét, mint a jobbágyi alávetettség és alázat. Mindamellett az országos kép — a parasztság autonómiáját és szabadságát tekintve — a 18—19. században igen vegyes. Nemcsak az Alföld különül el, szabadalmas térségeivel és mezővárosaival más tájak viszonyaitól, de például a Dunántúlon belül is erős eltérések mutatkoznak a Kisalföld erősen árutermelő magyar falvai, továbbá a német telepes községek, és másfelől az elmaradott, újrajobbágyosított Zala, Somogy falvai közt. A Felvidék, Kárpátalja és Erdély nemzetiségi tájain igen szegény jobbágyok és zsellérek százezrei élnek kemény földesúri uralom és alázatra szorító papi befolyás alatt, mindennemű személyes szabadság és érdemleges autonómia nélkül. Valóban, az európai jellegű személyes szabadság, vele a relatív autonómia egy sor tényező egybeesése esetén formálódhatott tájanként erőssé, míg másutt szinte korlátlan földesúri önkény érvényesülhetett. A felvilágosult abszolutizmus parasztvédő és iskolaügyi törvényei többnyire ott küzdhették le a rendi-földesúri ellenállást, ahol történelmi előzményei is voltak a gazdaparaszti autonómiának, illetve a reformáció már előkészítette a talajt. A köznemesi szabadság mintája is csak ott hathatott érdemlegesen jobbágysorsú elemekre, ahol a paraszti árutermelés amúgyis szabadító és polgárosító erővel hatott; illetve ahol az államhatalom, a földesuraság és — harmadik erőként — a protestáns egyház megosztott fensőbbsége érvényesült, mintegy helyi pluralizmust teremtve a hatalmi viszonyokban, miként ez kisebb-nagyobb mezővárosok és szabadalmas területek esetében tapasztalható volt. Következményeit tekintve még súlyosabb, hogy a paraszti, parasztpolgári autonómia még legfejlettebb változataiban is csupán a határhasználat, a gazdálkodás, az együttélés koraújkori, hagyományos feltételeihez kötődött, semmikép nem volt alkalmas tehát arra, hogy a múlt század második felében megindult modernizálódás intézményes hordozója, lényeges reformok kezdeményezője, a gazdálkodás, értékesítés, piacteremtés vagy az iskolázódás új igényeinek képviselője legyen. Réteg- és mindinkább osztályjellege — a konzervatív nagygazdák és kisnemes-cívisek túlsúlya — idővel mindennemű haladás gátjának bizonyult. Mivel pedig ezek a belsőleg is jórészt elrendiesedett, mezővárosi és nagyfalusi, világi és egyházi önkormányzatok jóformán csak megtűrt maradványokként 11
