Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - László Gyula: Nagy Imre íróportréi
László Gyula Nagy Imre íróportréi* 66/-Ж. Ж-ós Károly, Tamási Áron, Szabédi László, Nyirő József, Tompa László és a többi emlékezetes nagy írónk arca néz reánk a falakról, méghozzá úgy, ahogy Nagy Imre látta és akarta látni őket. Kettős ajándékot kapunk tehát, először azokat, akiket közénk hoz, másodjára azt sugallja az erdélyi magyar írók e pantheonja, amit a rajzoló látott még vonásaikban, egyéniségükben. Mert nem csak arcok jelennek meg előttünk, hanem benne van ezekben a nádtollas, tus jegyzetekben a megörökítettek alakja, mozgása, embersége. Kós Károly felvetett fejében tempós beszéde, Áron maga elé nézésében bölcsessége, Tompa László kimagasló termetében végtagjainak külön ütemre lendülő szinkópája, Kacsó Sándornak a közíró mindenre kiterjedő figyelme, Kemény János szemünké néző humánuma, Szabédi László magányos lángelméje. így válik ez a páratlan értékű rajzsorozat a 20-as, 30-as évek erdélyi alkotóinak többszólamú kórusává. Nem külön-külön a szólamok, hanem együtthangzásuk adja azt a hangulatot, ami eszükbe idézi társuknak, Áprily Lajosnak könnyeztem sorát: „.. .titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...” Az Erdélyi Helikon baráti köre, a régi erdélyi emlékírók hangulatát idézi fel, szinte halljuk Apor Péter morgolódását, Bőd Péter bölcs ítéleteit, Szenczi Molnár Albert tanító szavát, Misztótfalusi Kiss Miklós művészetté érett nyomdásztudományát, de talán még Kelemen Lajos városmagyarázatát is, amelyben megélemednek Kolozsvár házai. Mindez mint háttér él bennünk a rajzok előtt. Az országépítő, a rengetegben élő Ábel, a fekete kolostor, a kopjafák, a lófürösztés, az alkotó szegénység írói előtt állunk, s hozzánk lép Zsögödről Nagy Imre: nézzétek, ilyenek voltak ők! Nincsen egyetlen sunyító, lapuló ember közöttük, kemény emberek ők, sorstársaink, akiknek tálentomok volt arra, hogy megfogalmazzák, ami bennünk feszeng, ami összeszorítja torkunkat, vagy — néha — vidám vendégségbe hív a havasok közé. Mindeme rajzok egyúttal Nagy Imre önarcképei is, önkéntelenül is önmagát adja mindükbe. Milyen ember volt az, aki íme megmutatja nekünk barátait? Milyen ember volt Nagy Imre? Nagy képességű festő volt, és konok ember. Hitvallása volt: abban élni, amibe beleszületett. Csak levegőjét szívta, forrásvizét itta, málnáját szedte, pisztrángját sütte, juhai gyapjából ruházkodott, a hegyek emberei közt volt otthon, egyszóval életét áthatotta a szülőföld. Önkéntelenül ebben a tájban látta barátait is, akiknek arcvonásait lejegyezte. Kristálytiszta térben csak kristálytiszta emberek élhetnek, ez teremt kapcsolatot az író és a képíró közt. Amiképpen Rákóczi Ferenc Mányoki-képén, Babits Mihály Rippl-Rónai-pasztelljé- ben, Székely Bertalan önarcképében, Ady fényképben, a „nagy sömmi” Tornyai alföldi képeiben, a sírva vigadás Rudnay Gyula indulatában, úgy él a 20-as, 30-as évek erdélyi magyar irodalma Nagy Imre rajzaiban; írásaik immár ezekkel a rajzokkal együtt ivódnak emlékezetünkbe. * A Petőfi Irodalmi Múzeumban 1986. november 20-án nyílt meg Nagy Imre kiállítása. Az alkalomra a Múzsák Kiadó Nagy Imre 20 iróportréjával albumot jelentetett meg: Erdélyi Helikon. Zsögödi Nagy Imre grafikái. Bev.: Sümegi György. Bp. Múzsák Kiadó, 1986. 94
