Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Vasy Géza: Nemzetiség az emberiség szintjén: Görömbei András monográfiája Sütő Andrásról: [könyvismertetés]

a társadalomra figyelő irodalom hiteles értelmezése és művelése volt csak a tét, hanem a nagy erővel színre lépő, a közéletiségtől elforduló, elsősorban a személyiségre figyelő irodalom elfogadása, a kétféle tendencia harcának vagy békés egymás mellett élésének kérdése. S ha innen nézzük Sütő András újrajelentkezését, akkor szükségszerűnek kell látnunk ilyen folyamattörténeti szempontból is a sikerét. Sütő András ugyanis rögtön az Anyám könnyű álmot ígér c. regényével, majd esszéivel és drámáival is választ tudott adni a „hogyan tovább magyar irodalom” kérdésére. Nemcsak megőrizte, hanem el is mélyítette, szervesebbé is tette társadalomra figyelő közéletisé- gét, de ennek a mélyítésnek, szervülésnek az volt az egyik — ha nem a legfontosabb — előfeltétele, hogy ugyanolyan intenzíven figyelt a személyiség kérdéseire is.

Ha tehát Sütő András igazi jelentőségére figyelünk, akkor nemcsak azt kell látnunk, hogy a romániai magyarság kultúrájának, következésképpen létének őrzője és megújírója, hanem azt is, hogy mindezt egyetemes szinten teszi, olyan esztétikai elvekre támaszkodva, amelyeknek tágas jövőjük van. Nemzeti-nemzetiségit és általános emberit, társadalmi közösségit és egyedi személyest egyaránt látókörébe vont. Úgy látja, hogy egyiknek a másik nélkül nincs sok értelme, de egyértelműen és ismételten megvallotta, hogy a nagyobb hangsúlyt a közösségi érdeknek adja. Ami nem közösségi ügy, az nem képviselheti sem az elvont általánost, sem az egyedit. S ez a közösség számára elsősorban nemzetisége, amelynek létéért felelősséget érez.

Görömbei András könyvének nagy érdeme, hogy Sütő András életművének ezt az egyszerre általános és konkrét elkötelezettségét belső azonosulással, mégis tárgyszerűen bontja ki. Természetesen a nemzetiségi lét sajátosságaiból eredezteti az írói magatartást, de ennek a művek esztétikumában megvalósult egyetemes értékeit nem kijelentésekkel, hanem elemzésekkel bontja ki. Talán egyszer sem írja le e kifejezést, de mindvégig azt sugallja és bizonyítja, hogy Sütő András modem író. S ezzel állást foglal egy hosz- szú évek óta tartó, s befejezhetetlennek látszó vitában is. Nem fogadja el azt a véleményt, amelyik modemnek csak azokat a műveket tartja, amelyek mögött egy olyan művész-magatartás van, amelyik feladja a közéleti szerepvállalást, s ezzel összefüggésben elfordul a társadalom közvetlenebb ábrázolásától is. Sütő állásfoglalását igenelve Görömbei András is azt mondja, hogy sokféle üt vezethet az érték megszületéséhez s hogy a „hagyományos realizmus” erőtartalékai és megújulási képessége kimeríthetetlen. S ezzel szorosan összefügg az is, hogy Sütő „nem ismer irodalmon kivüli gondot, más szavakkal: minden

emberi gond keresheti megoldását, megfejtését, éles fölvetését az irodalomban is.” Nem egyoldalúvá válik tehát, hanem éppenhogy sokoldalúvá: «Egyáltalán nem menekül a személyiség ontológiai kérdései elől, de megveti ezek sznobériás, Nyugatutánzó mímelését. A létfilozófiai kérdéseket is az erdélyi magyarság történelmének és jelenkori életének tárnáiból görgeti föl az egyetemesség szintjére, s válaszait is az adott viszonyok közepette gyöngyözi ki. „De ha csupán Beckett Sámuel úrral kérdezzük: tudja-e uram, hogy ön meg fog halni? — valójában semmit sem kérdeztünk. Legalábbis a magunk meghatározott sorsának dolgában.”»

Az eddigiekből talán már sejthető, hogy Görömbei András könyve elsősorban világképelemzés és — értelmezés. így is van ez rendjén minden olyan esetben, ha egy jelentős íróról az első monográfia készül. A világképelemzés azonban csak akkor lehet igazán hiteles, ha alapos filológiai-történeti ismeretekre, s a művek részletes elemzésére épül. E monográfia ebből a szempontból is példaszerű. Szinte sértés leírni, menynyire természetes, hogy a szakirodalom teljeskörű ismerete és alkotó jellegű felhasználása alapozza meg mindezt. Vitathatatlannak látszik a pálya tagolása is három szakaszra. Az első a pályakezdésé, a második az „eszmélkedés és útkeresés”, a harmadik „a kiteljesedés nagy évtizede”. S bár Görömbei láthatóan nagymértékben azonosul monográfiájának hősével, ez nem akadályozza meg abban, hogy a pálya hibáit, buktatóit, az első két korszak egyenletlenségeit tárgyilagosan vizsgálja. Külön érdemes felfigyelni arra is, hogy a Sütő-életművön belül a gondolatkörök alakulását, a művek összefüggéseit állandóan vizsgálja. A témák érlelődő vándorlása szinte magától értetődővé teszi a könyv táguló építkezését, a bölcsőhelytől az egyetemességig ívelő szerkezetét, ahol a bölcsőhely már magában rejti az egyetemesség csíráját, s az egyetemesség őrzi a bölcsőhely parancsait.

Sütő András azok közé az írók közé tartozik, aki sokat elmond önmagáról, műveiről, főleg esz- széiben és esszé szintű interjúiban. Sok segítséget ad ezzel a monográfusnak. Görömbei mindig figyel Sütő szavára, önértelmezésére, de kritikával olvas, s amivel nem ért egyet, azt jelzi. Ugyancsak állást foglal akkor is, ha a szakiroda- lomban vita bontakozott ki egy-egy kérdésről, például Kálvin és Szervét megítéléséről. Természetesen nem arról van szó, hogy Görömbei András minden részletében vitathatatlan könyvet írt. „Csupán” arról, hogy művének koncepciója vitathatatlan, s hogy e koncepció szellemében autentikus és érvényes pályaképet írt Sütő Andrásról. E pályakép egészében is egyenletesen magas szinvonalú, mégis kiemelkednek elsősorban

87