Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Fráter Zoltán: Homokfúvás: hat költő antológiája: [könyvismertetés]
Homokfúvás Hat költő antológiája Szeretem az antológiákat. Szeretek böngészni több szerző verseiből összeállított, biztos ízléssel válogatott kötetekben. Életeket, egyéniségeket tanulmányozhatok így, míg az egész könyvből — ha van benne központi mag, sugárzó szellem, szervező eszme — kibontakozik a hangulatok, indulatok, motívumok pazar egysége. De igazán akkor válik emlékezetessé a gyűjtemény, ha — mégoly csekély mértékben is — az irodalmi gondolkodás alakító részese lesz, ha megjelenése felér egy állásfoglalással, s új válaszokra késztet. Ilyen figyelemre kötelező, rossz beidegződések ellen ható költői vállalkozás a Bács-Kiskun Megyei Tanács által kiadott, Kecskemét kulturális hagyományaihoz méltó versantológia, a Homokfúvás. Pályakezdőket bemutatni antológia keretében, meglehetősen hálátlan munka. A szerkesztőnek terjedelmi határok szabta, szigorúan rostált ciklusok alapján kell elismertetnie felfedezettjeit. S meg kell küzdenie azokkal a — szinte feudális jellegű — előítéletekkel, melyek napjaink kritikai-irodalmi gyakorlatában még léteznek. Ennek a feudális — a területi irányításra tekintő, egy és oszthatatlan igazságot áhító — szemléletnek következményei többek közt a kategorikus minősítések. Pedig az olyan megnevezések, mint a „népies”, „urbánus”, „realista”, „modern” stb. egyre alkalmatlanabbak már a jelenségek árnyalt leírására. Talán szerencsésebb lenne új címkéket találni, amelyekhez nem tapadnak irodalomtól idegen nézetek, elvi skatulyák. A megszokott fogalmak uralkodnak, ha egy alkotót azzal mérnek, hogy melyik táborhoz tartozik, ha egy irányzathoz való viszony lép elő bíráló szemponttá, s nem maga a mű. Valójában kevés írónk van, aki ma egyértelműen besorolható valamilyen vegytiszta kategóriába. A feudális szemlélet kívánja meg, hogy az irodalomnak kinevezett vezérei legyenek, akiknek üdvözitő kinyilatkoztatásához igazodni lehet. Noha ez a felfogás legalább egyfajta igényességet feltételez, gyakran mégis a másság kirekesztésére szolgál. Ha célunk a termékeny sokszínűség, ajánlatos óvakodni az irodalmi pápáktól. Biztató jel, hogy éppen a legfiatalabbak — az antológia korosztálya után következők is — egyszerre képesek klasszikus és avantgárd, sőt neo-, poszt- és tran- szavantgárd módon, vagy megújított nemzetlá- tás, új érzékenység jegyében alkotni, fütyülve a csoportérdekek számára előnyös esztétikai terrorra. Akarva-akaratlanul a Homokfúvásra hárul az a szerep is, hogy komoly megfontolásokra intsen a „vidéki irodalom” meghatározásával kapcsolatban. Aki „vidéki irodalomról” beszél, nem veszi észre, hogy magasabb távlatból nincs értelme a megkülönböztetésnek. Vidéki ország vagyunk, szalon-illúziókkal, computer-tisztaszobával. A nem budapesti irodalom semmivel sem elmaradottabb, fejletlenebb a fővárosinál. Az utóbbi évtizedben jó néhány megyei folyóirat országos méretűvé nőtt. Mintha irodalmunk térben ismét széttagolódna, felidézve régebbi időket, amikor Pest-Buda mellen fontos lehetett Széphalom és Kassa, Debrecen és Pécs, Várad és Szeged. A Homokfúvás — egy tudatos törekvés harmadik állomásaként — azt a feudális elmélkedést teszi kétségessé, amely a „vidéket” és a fővárost egymással szembenálló ellenfeleknek véli. Költőit helyi szempontokon túlhaladva, irodalmi kíváncsisággal érdemes szemügyre venni. Agócs Sándor kemény szavú, felkészült lírikus. Bár a József Attila-i hagyományhoz szegődik, de lemond az áldozat-mintájú magatartás- modellről. Ha „magára rántja” is a világot, tudja, hogy először önmagában kell rendet teremtenie: „én magamra vállalom önmagamat” (Szobám oszthatósága). Amit cselekedhet, „csillagok nélkül”, sokszor emésztőbb feladat, mint mások gondját „felvállalni”. Az ö versétől kapta címét az antológia. Tehetsége bizonyítja, hogy az egyezményes jelek elértéktelenedése esetén is lehet fogódzót lelni a költészetben. Egy nép történelmében őrző erővé válhat az irodalom. Folytonosan fényesítendő örökség a nyelv, melyet a költőkre bíztak a századok. S ars poeticának ez ma sem kevés. Csikós Zsuzsa a kötet legközvetlenebb hangú költője. Őszintesége nem közvetlenkedés vagy magánügyek kiterégetése. Látszólagos egyszerűsége megszenvedett életismeretet takar. Világa szokatlanul egységes, jól körvonalazott kisvilág, szemlélete mégsem marad szűkös. Az átrendeződő közösségek ellentmondásait, a falusi és városi lét kettős szorítását érzékeli. Az ő jelképes tulajdona is az a homoksivatag, ahol élnie adatott. Nemcsak elviseli a táj, a vidéki Magyarország gyötrelmes-megható mindennapjait, hanem meglátja és verssé emeli a futó pillanatot. Pontos felvételeket készít lélekállapotokról, sorsokról. Szavak, emlékek fényképésze, aki a tudat mélyrétegeiből hívja elő az élményt. (Sirató júliusban) Dobozi Eszter versein is mutatkozik József Attila hatása, de gondolatai nem utánérzésekből erednek. Nem éppen női témákat ír (ebből is kitűnik, hogy nő), mégis minden művében ott izzik a fájdalmas nőiesség (ez arra vall, hogy költő). Lényét alapvetően „a férgeket gyöngyök84
