Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Beke György: Erdélyi szilfák, fák, sorsok - Kusztos Endre víziójában
pen. Nem először írom le, pontosabban nem érzékeltethetném Kusztos művészi világát: úgy érzi, úgy véli és életét tette fel rá, hogy fákkal, kövekkel, erdőségekkel mindent kifejezhet a való világból és a lélek titkaiból. A maga lelki viharzásait és békesség-keresését, a kívülről jövő impulzusokat, a velük való azonosulást vagy a védekezést ellenük, mindent kifejezhet a természet képeivel, csak éppen bele kell néznie léleklátó szemmel, és a természet megnyílik, kitárulkozik előtte. „Különös érzéke van a természeti erők által alakított nagy változások megörökítésére” — jellemezte joggal M. Kiss Pál, aki hajdanán tanára volt a marosvásárhelyi kollégiumban. — Megnyugtat vagy felkavar a természet? Mert mindkét érzést kiolvashatom a műveidből. — Izgalomba hoz, ha például szemem láttára vágnak ki egy fát. Rádöbbenek, hogy a természet sem örök, változtathatatlan. Ha előttem hal meg a fa. Meghal? Soha nem egészen, soha nem egyszerre. A ledöntött törzsön, még a szétfürészelt törzsön is rügyek pattanhatnak, levelek nyílhatnak. A fa a fejszével vívott vesztes csatája után sem adja meg magát! Úgy tűnhetnék, hogy ez a szelíd szavú, mindig csendes, talán félénknek tetsző művész képtelen lenne harcolni a maga művészi szemléletéért, igazságáért, kifejező eszközeiért. Beavatottak azonban tudják, hogy őt sem fogadta szelíd egyszerűséggel, ellenkezés vagy éppen gáncs nélkül ez a különös céh, a képzőművészek és ítészek világa. Majdnem két évtizeddel ezelőtt, első kolozsvári egyéni kiállítása előtt vagy harminc képét tanácsolták el. Valamennyi fákat ábrázolt, valamennyi az élet szívós védekezését sugallta rontó fejszék és közönyös szemlélődés ellen, a maga sajátos kusztosi módján. — Miért kell magának ilyen drámai képeket rajzolnia, barátom? — kérdezte tőle jó szándékkal az egyik idős mester. — Még félreérthetnék a jelképeit. Hiszen annyi szépség van az életben! — De hiszen ... én éppen a szépséget rajzolom ... Van-e szebb, felemelőbb, s egyben persze drámaibb — hiszen a természet világa sincs meg, nem lehet meg összecsapások, küzdelem nélkül —, mint az élet harca egy fában, egy csonkban vagy gyökérben? A lét és nemlét mindig időszerű, mindig gyötrelmes dilemmáját látja bele egy-egy famodelljébe, az élet egyetemességét tálalja fel egyetlen fában, hiszen minden fa része az erdőnek, még ha magányosan áll is egy folyó partján vagy éppen magas sziklafokon, ahogy minden ember része a nagyobb közösségnek, amelynek Kusztos a maga üzeneteit küldi. S aki az örök harc jegyében alkot, „magánemberként” roppant optimista és derűs. De az önarcképein már nem. Azokon saját magát komornak látja és láttatja. Szereti a zenét. Nemcsak azért, mert felesége kiváló zenetanárnő volt, aki főiskolás korában úgy járt a folklór, a magyar népdalok nyomában Erdélyben és Moldvában, ahogy Kusztos barangol megszakíthatatlanul a szépség és igazság után. Mikor egy ízben Szová- tán — a Kusztos család állandó lakóhelyén — meglátogattam őket, fél óra múlva opera került fel a lemezjátszóra, a Bánk bán, áhítatos csend ereszkedett alá a domb alatti szobára (akkori othonukra), és ebben a hangulatban a falakra akasztott vagy a székekre, ágyterítőre szétrakott grafikák mintha sajátos, átlényegült arcát mutatták volna fáknak, tájaknak, természetnek. — Rám mindig nagy hatást tett a zene — mondja most. — Volt idő, hogy rajzolás közben lemezt tettem fel. Ha rajzolni megyek, legtöbbször magammal viszem a táskarádiómat. Munkába kezdés előtt pedig szeretek verset olvasni. A vers a zene jó testvére. A kelő nappal együtt indul el Kusztos a folyók partjára, üti fel a „táborát” hegyek között vagy városok központjában. Ha kolozsvári műtermében tanyázik éppen, leginkább a Szamos partján cserkészget. A Szamos és a Malom-árok között, a hajdani papírmalom közelében állt egy öreg fa, amelyet számlálhatatlanul sokszor lerajzolt. Minden oldalt, minden szöget megkeres, amelyik valamilyen kifejező „mozdulatot” kínál. Igen, mozgást a mozdulatlan fán, mert az ő szeme előtt semmi sem mozdulatlan, minden átalakulóban, 92
