Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Radics Péter: Mementó-memoárok a középosztályból: Pálóczi Horváth Lajos, Tardy Lajos és Zolnay László emlékezései

dologra mozgósíthatók voltak. Idevágó gazdag tapasztalati anyagom ... igen jó tápanyagot szolgáltatna azoknak a szociológusoknak, akik terepüket a múltra és a közelmúltra is hajlandók lennének kiterjeszteni”.

Az ötvenes évek nagyolvasztójából egyes társadalmi rétegek alig felismerhetően kerültek ki, s úgyszólván máig megállapíthatatlanok a társadalmi rétegek határai. A lakhely, a munkahely, a képzettség, a jövedelmi, vagyoni viszonyok, az informálódási, kulturális, szociális stb. lehetőségek figyelembe vételével, ezek összegződései alapján próbálják ma újraértékelni az egyes társadalmi rétegek helyzetét — különösen érdekes tehát egy osztály (vagy inkább rétegcsoport) leépülését is nyomon követni, szinte hasonlóan sokrétű szempontok alapján.

Pálóczi Horváth regényének publikált fejezetei jószerével érintetlen állapotában mutatják be a középosztály felső, középbirtokosi rétegét. A válságtünetek egy-két sztereotip — vagy társadalmi s nem művészi értelemben tipikus — figurában s kicsit kimódolt vonalvezetésű párbeszédben mutatkoznak meg: birtokukat elherdáló aranyifjak, a birtokra rátenyerelő zsidók, vénségére gátőrré deklasszált nagybácsi, ártatlan viták a „racionalizmusról” a kivándorlásról, a földosztásról, a darabontokról stb.

A „kegyeden őszinteséggel”, amit a fülszöveg hangzatosán s szinte kötelező epitheton- ként ígért, nem találkozunk — hogyan is találkoznánk Bereg vármegye legbefolyásosabb famíliája nagyreményű sarjának regényes gyermekkori emlékeiben, kalandjaiban, melyek hellyel-közzel az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben koloritját idézik föl: cigányok, zsidók, ruszinok, tiszaháti pákászok életének hangulatképeit. (A Verhovina ugyan vajmi sötét színekkel szerepel ezen a tablón: a rutének történelemelőtti életének szűkszavú, beleérző ábrázolása a könyv döbbenetes, expresszív részlete.)

Az emlékképek felidézésén túlmenő, értékelő, elemző szándékkal leginkább a családi erkölcsöt, a familiáris összetartást mutatja be a szerző: az ép és csalhatatlan közösségi ösztönt s vele az elpusztíthatatlan anekdotázó humort: „Humoruk is közösségi jellegű volt, mint mindenük. Számtalan rokoni szájon csiszolódott... akárcsak a népdalok —, míg megkapta végleges formáját. Ezért aztán, kissé nehézkes és gyermekies volt ez a humor, nem olyan csípős-szúrós, mint a pestiek szellemeskedése — viszont jóval tartósabb.”

Az anekdotás kedv a másik két memoárban is magasra csap: Zolnay Friss Újság-anekdotái, Tardy minisztériumi és tudóssztorijai helyenként üdítőek, mégis mai fanyar ízlésünkkel hajlamosak lennénk lebecsülni ezeket a történetkéket. Persze jószerével egy kaptafára készültek (vagy történtek), s csattanójukat legtöbbször azonnal sejteni lehet — csakhogy az anekdota ilyen műfaj: egy ismert, várt dolog késleltetett, furfangos beteljesedésének csiklandós örömeit ígéri. Nem korfestő jelentőségük (amit Tardy jócskán eltúloz), hanem a bennük megnyilvánuló kedélyvilág miatt fontosak. S az anekdoták barokkos füzérében egy-egy hangsúlyban, félmondatban igazgyöngyként csillan meg az átélt szenvedésből, alig sejthetővé palástolt fájdalomból fakadó humánum. 56 karácsonyán a Tardy-család néhány tagja búcsúzni készül. Tardy legtömörebb, lemondó fájdalom-mondatával emlékezik erre: „A búcsúgyertyagyújtáskor a régi családi melódia sokkal melankolikusabban csendült fel, és már ekkor ráeszméltem: a pohár szegélye még csorbábbá válik.”

* * *

A céhen kívüliek céhében alapszabály, hogy csak a mesterség vége felé nyújtják be a mestermunkát: a múltnak ötvösként megmunkált darabkáját — ahogyan Tardy Lajos emlegeti kedvteléssel hivatását. S ez a mestermunka nem vár ítéletet, választ, cáfolatot. Műfaja nem vitairat, hanem — ha van ilyen — mementó-memoár.

(PálócziHorváth Lajos: Álompákász, Magvető, 1986. Tardy Lajos: Szaggatott krónika, Szépirodalmi, 1986. Zolnay László: Hírünk és hamvunk, Magvető, 1986.)

79