Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Bárth János: A szálláskert

hódoltság alatt újratelepedő kiváltságos mezővárosi rangú települések, mint pl. Nagykőrös vagy a hajdú városok parasztpolgársága a lakóvárostól térben elválasztotta a gazdasági udvarok övezetét. A török utáni újranépesedés és újratelepülés során az Alföldön, a Dél- és Kelet-Dunántúlon gombamódra szaporodtak a szálláskertes települések. Az új falvak és városok lakosai mintegy bevett gazdaság- és településszervezési mintaként vették át a legpraktikusabbnak tűnő szálláskertes településeket, amelyek jól megfeleltek a paraszti árutermelés és a feudális kori paraszti gazdaság üzemviteli szükségleteinek.

Az 1960-as és az 1970-es évek fordulóján három év leforgása alatt két hatalmas történeti monográfia jelent meg a középkori magyar faluról, Szabó István és Maksai Ferenc műve. Egyik könyv szerzője sem igazolta a szálláskertes települések folytonosságát a középkor évszázadaiból. Különösen Szabó István szentelt nagy figyelmet a kérdésnek. Kutatásai alapján feltételezhető, hogy a magyar nyelvterület középső részein, ahol az újkori településkutatás nagy méretű halmaztelepüléseket talált, a középkorban kis méretű utcás falvak sorakoztak, laza településrenddel és nagy telkekkel. Az állatállomány szétosztódott a kis falvak között, illetve elfért a nagy méretű, lazán csoportosuló falusi telkeken. Következésképp fölösleges volt különálló szálláskerteket fenntartani.

Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy az újkori szálláskertes települések és a honfoglaló magyarok téli szállásai között a Györffy István által feltételezett folytonosság az ismert levéltári források segítségével nem igazolható, a kutatók figyelme a középkori régészet felé fordult. A közzétett középkori faluásatási beszámolók azonban ezidáig nem nyújtottak számottevő adatokat a kérdés eldöntéséhez. Nem egyértelmű a kiindulási alap, a honfoglaló és államalapitó magyarság településformájának megítélése sem. László Gyula kategorikusan kijelentette 1944-ben: „A magyar nép megtelepülésének formája nem a kertes város volt.” Dienes István 1972-ben nem zárta ki, hogy a honfoglalás kori telephelyeken a hajlékok csoportján kívül helyezkedtek el védőárkok között az állatok karámjai. Magyarország történetének legújabb összefoglalásában Györffy György kifejtette, hogy a honfoglalás kori magyar falu az újkori szálláskertes város mintájára képzelhető el. A földházakból álló lakóhelycsoport és az állattartást szolgáló aul térben elkülönült egymástól.

Nem egyértelmű tehát a régészet és a történettudomány állásfoglalása a településosztottság középkori múltjáról, jelentőségéről, illetve a szálláskertes települések kialakulásának időpontjáról. így ezidőtájt a néprajz sem adhat pontos választ a fenti kérdésekre.

Megfigyelhető, hogy a XX. század közepétől a folytonosságot valló nomád eredeztetés elmélete fokozatosan háttérbe szorult a néprajzkutatók körében. Ugyanakkor előtérbe került a városi előképek szerepét hangsúlyozó és az újkor eleji kialakulást valló elmélet.

Megítélésünk szerint a szálláskertes megosztottság eredezetetésének kérdésében azért vannak ma is jelentős nézetkülönbségek, mert nem egységes a szálláskert fogalmának értelmezése, és a kutatók a maguk által értelmezett szálláskertnek általában csak egyféle származási lehetőséget képzeltek el. Úgy véljük, hogy a szálláskertnek nevezhető tartozéktelepülések sokfélék, és nem egy tőről sarjadtak. Jelentős formai és funkcionális különbség van pl. a hajdúvárosok történetéből megismert sűrűn egymás mellé tömörült, zárt tömbben elhelyezkedő városszéli szálláskertek, valamint a laza csoportokat alkotó somogyi réti pajtáskertek vagy a Tolna megyei Sárköz erdei, vízparti szállásfűzérei között. A gondolat, a „szállás elv” azonos ugyan mindegyiknél, de a megvalósulás módja a földrajzi és termelési adottságok különbözősége miatt fölöttébb eltérő. Ha egy szállásfajtát azonosítunk a szálláskert fogalmával, a többit pedig kizárjuk e fogalomból, az eredeztetésre kidolgozott elmélet is nehezen általánosítható, holott erre számos példát láthatunk az irodalomban. A különböző szállástípusok valószínűleg különböző történelmi utat jártak be. A zárt tömbben elhelyezkedő, XVII—XVIII—XIX. századból ismert alföldi faluszéli, városszéli szálláskertek kialakulására valószínűleg hatottak az északi és nyugati kerített városok korábbi majorkertjei, hiszen a tűzbiztonsági és más praktikus szempontból is a jól bevált osztott településforma kínálkozott átvételre az újkor elején és a XVIII. században. Ugyanekkor ez nem mondható el a laza csoportokban elhelyezkedő, fűzérszerűen sorakozó, a lakótelepüléstől jócskán eltávolodott szálláskertekről, amelyeknek kialakulására nehezen

39