Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Temesi Ferenc: Por: regényrészlet

azt, hogy őt a ~ -ja málháslóként cipelte a tudás földjére, föl se fogja. ~ -ivadék vagyok, és miattatok nem volt ideje és energiája a szüleimnek, hogy velem foglalkozzanak. Az a legkevesebb, hogy erről megemlékszem itt, e zárójel becsukásakor!)

Még nyikorgott a fahíd az orosz szerelvények alatt, apám újra az alsóvárosi iskolában lett ~. Az iskolák legtöbbje ugyan katonakórház volt. Pest ostroma után nemcsak a kórházak, klinikák, de még sok magánház is sebesült szovjet katonákkal volt tele. Gyakran temettek, és ilyenkor apám mindig az apjára gondolt; egy postásra, aki majd meghozza egy orosz családnak a hírt. A deres baj szú iskolaszolga, Medl János egyszer félrehívta a fiatal ~ -t, és elmesélte neki az apja halálát.

Épp éggy tábori őrsöt möntünk fölváltani, tudja. Az őrmestör úr mönt elől. Az oroszok észrevötték a mozgást, odaküttek éggy srappnelt, éggy repeszgránátot. Hát jól céloztak, annyi szent. Az őrmestör urat sátor lapba szödtük össze. Ott el is temettük.

Apám zavarában még azt is elfelejtette megkérdezni, mindez pontosan hol esett. Nem tudott az öreg Medien eligazodni: a németek bejöttékor nagyon hajlott a „Heil Schickleg- rubert”, akarom mondani „Heil Hitlert” köszönőkhöz. A magyarok mönnek a vályúhoz, mondogatta, ha a déli harangszó előtt megszólalt a rádióban a Rákóczi-induló. Most meg már a kommunista párt tagja volt. Apám elindult hazafelé; egy tisztet temettek épp az oroszok: teherautó vitte a koporsót, keserű gyászzene szólt. Apámnak az anyja jutott eszébe, amint az ajtófélfának dől zokogva, aztán mindjárt ennek a másik embernek a feleségére gondolt. Megállt, megvárta, míg elhalad a gyászmenet. Hadifogoly-oszlop közeledett a keresztutcában. Magyarok voltak. Szótlanul mentek, tilos volt kiszólniok a sorból. Az ügyesebbek azért leejtettek egy-egy cédulát. Az egyik katona lehajolt, és a keréknyomból a hólevet itta. Egy hatalmas termetű jugoszláv partizán (nemcsak oroszok terelték a foglyokat) úgy hátbavágta, hogy a fogoly előrelökte a sort.

Élni, és élni hagyni, gondolta apám. Ez a kedvenc rögeszméje a ~-választáskor is elővette. Normális esetben csak tíz év múlva lehetett volna az iskolaszék tagja (—» ruha), de hát most más szelek fújtak. Nyílt szavazáson kellett dönteni a koalíciós pártok jelöltjeiről. Egyenként fel kellett állni az iskolaszék tagjainak, és hangos „igen”-t vagy „nem”-et mondani. Amikor a feleségére került sor, apám olyan zavarban volt, hogy még akkor se tudta, mit fog mondani, amikor fölállt, és fölhajtotta az ülés támláját.

Nem élek a szavazati jogommal, dadogta végül. A kommunista párt delegátusa elnevette magát. Végül is anyám Porlód város ~-nője lett, 29 szavazattal, első helyen, megelőzve a kommunista párt jelöltjét, az Antalffy lányt. Úgy látszik nemcsak én, az iskolaszéki tagok is szeretnek, mondta apám. A résztvevők maguk sem sejthették, — de mi későbbi okosok már tudhatjuk —, hogy ez volt az utolsó ~ -választás Porlódon.

1946 elején, amikor apám már nemcsak hanem megbízott igazgató is volt a már fertőtlenített Szentesi sugárúti iskolában (különösen széles folyosók tetszettek meg neki) biciklis küldönc jött a főigazgatóságról egy utasítással, vonuljanak föl tüntetni a Püspökbazár környéki (ma a Centrum Áruház van a helyén) kofák árdrágítása miatt. Saját kezű aláírás, iktatószám nem volt a papíron, de a küldönc apám aláírását kérte, aztán a papírral együtt elrobogott. A felvonuláson annak a borbélynak a fia vitte a vörös zászlót, aki annak idején a Himnusz alatt a kezét fasiszta köszöntésre emelte.

Ahogy a Püspökbazár környéki tüntetés megvolt (a diákok egy-két kosár krumplit földöntöttek), apám a gyerekekkel lefordult a Valéria tér sarkánál. A többiben már nem kívánt részt venni. A menet a Mars téri piacra indult, a tanyasi őstermelőket megregulázni! Egy ilyen tüntetéssel még nem lesznek az árak a bérekhez igazítva — ez volt apámnak a véleménye.

29