Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire

— Nagyon meglepődtem, amikor Pach Zsigmond Pál akadémikus arra kért, hogy vállaljam el az intézet kora-újkori osztályának a vezetését. Akkor mondottam: ebben a korban már ne vállaljon valaki osztályvezetést. Helyesebb volna ezt a tisztséget egy fiatalra bízni, aki azt hosszú éveken át következetesen tudja vinni. Azt felelte, az Intézet szeretné látható jelét adni, hogy az a mellőzés, amelyben többek között nekem is éveken át részem volt, megszűnt, ezért arra kér, hogy vállaljam el a tervidőszak végéig az osztályvezetést, így lettem én vén koromra osztályvezető.

— Mint az Intézet egyik volt felelős vezetője, hogyan látod a fiatal kutatói utánpótlást?

— Nagy aggodalommal nézem az utánpótlást. Az egyetemi felkészités az elmúlt évtizedekben nem érte el azt a színvonalat, mint a mi időnkben. A mai történészeket nyilván szélesebb perspektívában tájékoztatják, mint bennünket, hiszen mi még nem sokat halottunk Dél-Amerika, vagy Afrika történetéről. Viszont nem tanulták meg azt, amit nekünk megtanítottak: a paleográfiát, a régi írások olvasását, azt, hogy hogyan kell a levéltárakban kutatni, hogyan kell kritikával illetni és kritikával megrostálni a források híradásait. Egy forráskiadványt a mai nemzedék sok tagja nem is tudna összeállítani. Nagy baj van a latinnal, amelynek tanítását eltörölték. Márpedig középkori vagy kora-újkori történelemmel sem magyar, sem egyetemes vonatkozásban nem lehet foglalkozni a latin nélkül. A nyelvtudással egyébként is baj van. A magyar történelemben a latin mellett elengedhetetlen a német, hiszen a bécsi kormányszervek iratai németül íródtak, amellett sok a francia vagy olasz nyelvű irat is. A nyelvek nem tudásának a következménye, hogy a kutatói pályára menő történészek többsége az utolsó száz évvel akar foglalkozni, amikor nincsen latin, a belügyekben idegen nyelv sincs, amikor nem kell különböző írásokkal bajlódni, mert gépírt szövegek vannak. Félő, hogy ha a mi nemzedékünk elmegy, a régebbi magyar történet kutatásával problémák lesznek, és nem tudunk majd lépést tartani az egyetemes fejlődéssel. Arra kellene törekedni, hogy mi, amíg még vagyunk, át tudjuk adni tudásunkat a fiatalabbaknak, különben sokkal nehezebb lesz majd egyszer elölről kezdeni a dolgokat. Mert abban bizonyos vagyok, hogy előbb-utóbb a történeti kutatások hivatalos irányítói is belátják majd, szükség van a régebbi múlttal foglalkozó szakemberekre is.

Mindehhez hozzá kell tpnnem, hogy az utóbbi néhány évben örömmel látom: a fiatal nemzedékben egyre inkább vannak szakmailag jól felkészült, látókörrel és nyelvismerettel rendelkezők, akiktől remélhető, hogy az általunk megkezdett munkát folytatják.

— Azzal kezdtük, hogy milyen családból, milyen családi hatásokkal jött a magyar történet- tudomány egyik vezető egyénisége. Kevés szó esett a szakmáról. Értelmiségről, társadalomról, politikáról beszéltünk. Gyermekeid, unokáid mivel foglalkoznak, mit csinálnak?

— Két fiam közül a nagyobbik történész szakot végzett, jelenleg a Néprajzi Múzeum munkatársa, de történészjellegű feladattal foglalkozik. Kisebbik fiam a Magyar Távirati Irodában dolgozik. Leányom pedig építészmérnök. Négy unokám van, a legidősebb tavaly érettségizett.

— Benda Kálmán volt kedves tanára, Hajnal István mondotta: Hosszú távon a társadalom folyamatossággal, növényszerűen fejlődik. Az a társadalom lehet csak életképes, ahol a generációk, öregek és fiatalok, egymást követve ráépülnek, növényszerűen ráfolynak, rátelepednek az előttük járók tudás- és ismeretanyagára. Úgy gondolom, ez a beszélgetés Benda Kálmánnal, amely nyomon követte az ő életútját, jó igazolása e történelmi tézisnek.

14