Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Egy történész életútja: Benda Kálmán válaszol Glatz Ferenc kérdéseire

tanított nekünk? Hát az, hogy a magyar szabadságharcok, a nemzeti kulturális és politikai mozgalmak, az egész Habsburg-korszakon át, reformátusok vezetése alatt alakultak ki, s a reformátusok voltak a magyarság élő lelkiismerete. Azt mondhatnám, hogy a mi kálviniz- musunk, amit a Lónyay utcai iskolában kaptunk, ebben az értelemben egyfajta történelmi öntudat volt. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a mi tanáraink nagyon sokszor hangsúlyozták a hűséget a néphez, ahhoz a magyar néphez, amelyet — így mondották nekünk — az ellenreformáció óta a bécsi Habsburg uralom mindig elnyomott, amely nem tudta saját erejét kifejteni és önmagát megtalálni. Ha célt állítottak elénk, amint állítottak, akkor az az volt, hogy: nektek, akik iskolát végeztek, tanultok, akik majd valamilyen fokon mégis vezető szerepet fogtok betölteni, nektek kötelességetek, hogy ezt a népet valahogy a felszínre hozzátok és emberi sorsot adjatok neki. Tulajdonképpen ezek a protestáns hagyományok alkották a népi mozgalom gyökerét is.

Az iskoláról egyébként még azt mondhatnám, hogy ahogy emlékszem — benne politizálás nem volt. Erős németellenesség, visszavetítve a múltba, — majdnem így mondhatnám: nem illett egy jó szót mondani az iskolában a Habsburgokról —, de napi politikai megjegyzés legföljebb azon a szinten hangzott el: többet kellene a magyar faluért tenni, és hogy a kormány nem elég németellenes, ez több ízben is elhangzott. Szigorú iskola volt, a tanuláson volt a hangsúly. A budapesti református gimnázium — ellentétben az ismert református kollégiumokkal, ahol a tanulók zöme paraszti származék volt —, a fővárosból szedte tanulóit, köztük alig-alig volt parasztgyerek, viszont a budapesti kispolgárság és középosztály, sőt a protestáns arisztokrácia gyermekei is itt tanultak. Én magam is Telekiekkel, Tiszákkal, Kendeffyekkel jártam együtt, de ez az iskolában semmilyen megkülönböztetést nem jelentett. Fel sem merült, hogy valaki azért, mert ilyen vagy olyan családból származik, mert az apja ez vagy az, esetleg más elbánást igényelhetne, vagy másképp kellene őt megítélni. Ez, mondom, fel sem merült, és nagyon jól emlékszem, hogy Tisza Kálmán például mindig közepesen aluli tanuló volt. Igen erős volt a latin és a görög, a humán tantárgyak oktatása; 7 éven át minden nap volt latinóránk, a latin nyelv, a latin irodalom képezte — nemcsak nálunk, hanem az úgynevezett reálgimnáziumokat kivéve a középiskolákban mindenütt — akkor még a műveltség alapját. Meg kell mondanom, hogy szerintem nem volt rossz alap. Nem csak abban a vonatkozásban, hogyha valamilyen modem nyelven kezdtünk tanulni, akkor annak nyelvtani szerkezetéhez a latinon keresztül közelebb érkeztünk, könnyebben megértettük és elsajátíthattuk, hanem abban a vonatkozásban sem, hogy azt a történeti műveltséget, amely végeredményben Magyarországon is évszázadokon át uralkodott, mi még a latinon keresztül megkaptuk. Természetesen a humán tantárgyak mellett jelen voltak a természettudományok is. Azt ma már talán nem kell különösebben fejtegetni, hogy ebben a vonatkozásban a magyar iskoláztatás nem állt mindenütt a korszak magaslatán. A fizikát, a biológiát, a kémiát persze mi is tanultuk, de ezek csak később kerültek be a középiskolai oktatás központjába.

Az, hogy az iskolát a református egyház tartotta fenn, nem jelentette, hogy ide csak reformátusok jártak. Én is végig olyan osztályba jártam, ahol diáktársaim egy része más felekezetből jött, katolikusok, evangélikusok, egy-két unitárius, és feltűnően nagy számban voltak zsidók a pesti, már értelmiségi zsidó családok gyermekeiből. Soha közöttünk felekezeti súrlódások, ellentétek, viták nem voltak. De nemcsak mi az osztályban, hanem az iskola vezetése sem tett soha semmilyen megkülönböztetést. Amikor eljött a vallásóra, hetenként kétszer, akkor ki-ki ment a maga felekezetének az órájára. A katolikus páter vagy a zsidó rabbi ugyanúgy tagja volt a tanári testületnek, és bent az iskolában tartották a hittanórákat. Nem emlékszem, hogy vallási kérdésről vitatkoztunk volna, annál több szó esett a társadalmi problémákról. Ezeket a vitákat mindig teljes nyíltság jellemezte. Az én osztálytársaim között volt például — hogy csak egyet említsek — Kasztéi András, a magyar munkásmozgalom egyik mártirja, együtt is érettségiztünk.

— A református társadalommal, pontosabban a református neveléssel szemben gyakran elhangzott már korábban is, azután ma történész értékelésben is, hogy a történelmünket a

2