Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés
Csörtet a pénztárhoz a zsákmányával, kosara alján lapul a fehér bikini selymes anyaga, fizet, közben hallja Júlia nyugodt hangját, mintha csak innen szólna a pénztárgép mellől: „Én nem szoktalak megcsalni. De most szerelmes vagyok! Meg kell értened, hogy szerelmes vagyok! — Beába?” — rebben az ő hangja, „igen, Beába”, válaszol Júlia, s érezni, itt már több kérdést nem lehet feltenni. Kifüstöl az ajtón, hátranéz, mintha attól tartana, hogy lelkének szégyene kondenzcsíkot húz maga után, gyorsan bekanyarodik az Irányi utcába, fénylik a hajók fehér teste a Dunán, miért tetette föl Júlia már megint azt a spirált? Nem tagadja meg kategorikusan a gyereket, de kijátssza folyton, először a Bisecurin, aztán a Continuin, majd a Postinor és végül ez az átkozott osztrák spirál, pedig a gyereknek volna értelme egyedül, hiszen Júlia már harmincöt éves, ő pedig negyvenkettő lesz; ha gyerekük lenne, akkor ő végleg kiléphetne önmagából, sápadt, félelemtől nyirkos bőréből, még vinné ugyan ezt a sárga bőrt egy pár évtizedig, mert a gyereket fel is kell nevelni valakinek, de már csak kívülről nézné magát, akárcsak egy nézőtéren ülne, ha volt benne egészséges mag, és volt valamikor, akkor ezt a magot átültetné a fiába vagy akár a lányába, mindegy, hajtson ott ki nélküle, ő majd a tehetetlensége rácsába kapaszkodva nézi a gyereke életét, mert az lesz ezután az ő élete is, átszökik abba a másik létbe, a szabadságba, ahol még minden lehetséges, ahol a napok nem úgy illeszkednek egymáshoz, mint a semmibe csúszó lánc szemei. Óh, ha megmárthatná egyszer a szabadságban az arcát, de van-e szabadság Júlia zöldesszürke szeme, kicsi, elegánsan vékony lábfeje és izgató althangja nélkül, amely az ő marionett-lényét láthatatlan szálakon mozgatja, már nem is szégyelli, hogy nincs saját akarata, olyan jó engedelmeskedni ennek a hangnak, amely puhának tűnik, mint a karácsonyfáról az angyalhaj, de benne van a parancs fémes szála is, elvágja az ő időnként fellobbanó, ellenszegülő dacát, elfűrészeli az akaratát, amely nélkül pedig ingovány a világ, tele váratlanul megnyíló csapdával, de nem baj, ha visszafuthat az ölébe, lapos, kislányos hasán, ha pihenhet arca, ujjai ha megindulhatnak az egynapos bárány gyapjához hasonló szőrzeten; kinek mondhatná el, hogy ez nem egyszerűen csak vágy, amely ezerszer elégül ki és sosem veszítve erejéből, ezerszer támad fel újból, ez sokkal több annál, hiszen mindig elhiszi, hogy belevész Júlia ölébe és a kihunyó öntudat halálával valahová tart, a lüktető hüvely nemcsak a hímvesszőjét szívja be, hanem az egész létét, mert a pillanatok megnyúlnak, hosszabbak, teljesebbek lesznek, mint az elmúlt évek szürke tömegei, hiszen csak a lomhán kavargó, pépes massza van mögötte, az élete, ha a gondolkodás késével belevág, csak az emlékkráterek lávája buggyan föl, a forró masszában bugyogó cseppek mintha azt mondanák, mindjárt, mindjárt, de semmit sem mondanak, elsimul a tükör, megdermed az emlékek cseppje; a gyönyör pillanatainak viszont tudja a nevét mindnek, egy teljes élet ígérete valamennyi, a más lét kapujára bámuló, döbbenettől kinyíló száj másodpercei, a zuhanó test révületének pillanatai, a kiszakadás pillanatai, amikor a torokból felhörgő hangok ősi sikolya letépi arról a lomha élőhalottról, akihez valaki évtizedekkel ezelőtt odaláncolta ostoba módon, és a kéj és a fájdalom pillanatai, a megérkezésé, amikor már forró, puha anyagban vergődik a teste. Mit számítanak ehhez képest a csalódottság percei, órái és évei, amikor újra meg újra meg kell tudnia, hogy visszadobták arról a partról, azért mégis mindig közelít hozzá valamennyit, ha csak egy araszt is, csúszva araszol valahova, miközben Júliát öleli újra meg újra, hogy ölelhetne mást, próbálta, de csak a nőstény testét érezte, nem vitte magával az a pincémő, sem a biológia szakos tanárnő sehová sem. Beül egy bokszba a Rézkakasban, a sörét kortyolgatja. Mikor még Bajtársnak hívták ezt a helyet a hatvanas években, igen, akkor, amikor a söntés ablakán át bámulta az utcai forgalmat vagy fröccsöket iszogatott idebent az étteremben, és utána leállt Lászlóval egyérintőt játszani a Molnár utcában, s a kalapját és a táskáját tette le kapufának, miközben az iskola ablakai a Molnár utcára néztek, a kollégái akár láthatták is az ablakból, akkor talán még odakint a világban is volt valaki, nemcsak árny volt a semmibe tartó alagútban. Ma már leinni sem meri magát férfiasán, mert az idegszálaiból szögek lesznek, felszegezik a másnaposság iszonyú keresztjére, jó volna azt is tudnia, hogy tehetségtelen-e vagy egész egyszerűen csak lusta. Húsz évvel ezelőtt még a folyóiratok is közölték verseit, ma meg 45
