Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - V. rész
Háttal álltak az új világnak. Maguk között lehet, hogy fohászkodtak. Hogy bukna már meg az egész fejetetejére állított ország. De megbuktatásáért nem tettek eléje egy gazszálat sem. Nem volt ennyire egységes ez a vagyoni réteg. A Baráthok népes hadai közül a fiatalabbak, akikre hatholdnyi örökség nézett, maguktól forogtak az új mozgalmakba. Volt annyi eszük, tudták mire mennének a hat holdjukkal. Látták a hatholdasok kapaszkodását évtizedeken át. Nem kívánták maguknak. Kerékre járó ésszel, s fiatalos őszintességgel fogadták, ami rájuk várt. Forgolódtak a MADISZ színpadain, dalárdáiban, a Szabad Föld téli estéin. Gyűjtöttek a foglyoknak, bálázták, kocsmáztak, élték a fiatalok életét. Sokan ipar után néztek. Elálltak a nagy- és kisvasúihoz. Az egyenruhát olyan önérzettel viselték, ahogy a tábornokok. Fütyü, dana az életük. Ha a szülék szepegték a világfordulást, lepisszentették őket. Most kél a napunk! A fatengelyes világot sirassuk? A katonakorú, vagyonos fiatalok közül a megbízhatatlanokat munkatáborokba zavarták. Büntetésnek, megalázásnak számított ez a rendelkezés. A Sztálin városi építkezéseken a világ, az ország minden tájáról összesodródott a nép. A fegyvertelen szolgálatra behívott katonák és iparosok hosznikjainak voltak kirendelve. Hozzad-vigyed munkásoknak. Maga is ördögölte, aztán fürkészte az ipar titkait. Amikor tudott már annyit, hogy nemcsak látom, de bűvölöm a vizek vezetését, átkéredzkedett a kőművesekhez. Szedte magába azokat az ismereteket is. Hogy tudjon olyan téglafalat rakni, amelyik nem dől le. A paraszt nem tudott méteresnél magasabbat emelni. Amikor ezt is megtanulta, ment a vasbetonszerelőkhöz. Aztán az épületlakatosokhoz, a hegesztőkhöz, az autószerelőkhöz. Akkumulátortöltés, gumijavítás jöhetett szombat vagy vasárnap. Vállalta. Öt-hat alapszakmába belehempergőzött, mire a három éve letelt. Szakember? Nem az máig sem. Papírja nincs róla. De a szolgáltató iparától megkopasztott Dombiratos mindentudó Janija. A közkifolyó kutak szerződéses karbantartója, kútfúrómester, üveges, gumijavító, kertész, primőrpaprikás, autójavító, robbanómotor szakértő, favágó, cirokhúzó, kukoricamorzsoló. Szaladnak hozzá: — Jani, elakadt a mosógépem, nézz már bele! Jani, nem indít az autóm, gyere már! Jani, leesett a nagykapum a vasáról, forraszd már meg! Jani, kiverte a kotló az ablaküveget, itt a hideg a család nyakán, vágd már be! Mintha Janit ez a világ a mostani szükséglethez találta volna ki. Nem jajgat, hogy mekkorát szenvedett ő ezért. Ha kérdem, az új nagy ház, szépen berendezett műhely teremtése után mennyi a pénze, csak bazsalyog. — Röndös eszű paraszt két p-vel nem dicsekszik. Az egyik a pénz. A másikat te is tudod. Mondjuk akkora vant tudhatok magaménak, amit apámtól vártam. Pedig nekem egy pár talpalt bakancs maradt, amikor ez a világ a juss fölött elhúzta a halálharangot. A fiam szalámimester Szegedén. Nősül. Lakás kell neki. A lányom patikus. Férjhez megy, lakás köll. Möglösz. Jani élete sorsát nem általánosítom. Még két hasonló ember életét láthattam az utóbbi évtizedek alatt. Az elsőnek az apja egy gazdacsaládban béreskedett. Benősült. Örökölt. Gyerekeit kemény munkára fogta. Ragaszkodott a vanhoz. Kuláklistára, majd az egész család Ebesre került. Az énáltalam ismert fiú olyan torzulást szenvedett, hogy amikor egyik intézményben mint hivatalsegéd munkát vállalt, s abban élt nyugdíjáig, a föladatával nem foglalkozott. Kijárás munkakörének minden alkalmát a saját ügyeinek elintézésére fordította. Mit hol lehet olcsón megvenni, drágán eladni. Vagyonkáját mindennap elsiratta. Nem tudott örülni semminek. Testvérei jó tsz- gazdákká senderedtek. Kiválóan vezették a nyereséges termelőszövetkezeteket. Olykor büszkén hivatkozott rájuk. Hogy jó a fajtájuk. A jég hátán is megélnek. Máskor szidta őket. Elálltak kommunistának. Bár százszor többre vitték, mintha a tíz holdjukon maradnak. De még ma is csak ganéjos térgyű parasztok. De kacsalábon forgó várkastélyban laknak, az Adrián nyaralnak! 25
