Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - V. rész

A magyarok istenére esküszünk, esküszünk,

Hogy rabok tovább nem leszünk!

Megujjongta a dolgát jól végző tömeg Ferkónak ezt a Petőfitől tán mást nem ismerő két sorát. Mentek haza dolgozni.

De ha újra szólt a hírlánc, hogy Dobozon, Kígyóson, Kevermesen a dombiratosiak öklével, botjaival ki kell toldani az ottaniak eszét, hát mentek, magukat nem sajnálva. Hajnalban vagy éjfélkor, kopogó hideg fagyokban úgy, mint zuhogó esőkben. Mentek, mert mostmár örökösen itthonvalóknak akarták tudni magukat. Nem a tornyos sifonyo- kért, nem a szőnyeges szobákért, csillogó kantárú paripákért. A puszta szabad létükért mentek. Nem kellett külön ihingetni őket tízes bizalmiaknak, párttitkároknak. Jött a riadólánc, kaszára, kapára!

Egyszer csak a Czene-házra is rátette a hatalom a kezét.

Annyi sem maradt, ami födél négy ember feje fölé elkél.

Az öreg Czene árendás ház végében vert magának tanyát, asszonyt vett maga mellé, éldegélt. Tartott egy tehenet, annak a tejéből. Suttogták, hogy aranyai maradtak, abból faragcsál le bicskával némi morzsákat, azt adogatja el a csabai börziánereknek.

Nem abból élt. A felesége eljárt napszámba, lakodalmi szakácsnak állt el. Kevés kellett nekik. Amúgy is aludttejen élő volt virágzó gazda korában is. Aludttejre, egy falat kenyérre jutott így is.

Amikor Ferkó komám kiszorult családostól a felesége házából, nem volt hová folyamodnia. Elállt az akkor alakuló lőkösi állami gazdaságba lovaskocsisnak. Asszonyának is szorítottak a barakkban helyet. Évekig éltek ebben a rabsicokkal telitöltött régi uradalomban. Kétszáz lovaskocsis nyűtte az életet. Ferkó benne a 201-ik.

Senkinek nem állt érdekében mozdulatot tenni. Mintha minden szemétté morzsolódott, világrostáján jó átszitált embert ide sodort volna az akkori történelem högyösen fúvó szele. Ütött-rúgott emberek, félcsípejű lovak, törött szekerek, fagerendelyes ekék, boronák, konkolyos vetőmag, üszkös kukorica. Az országnak ez a csücske volt az, amelyikre nem sóhajtották rá, hogy verd meg isten. Mert már megverte.

Ferkét világ életében szabad észjárású embernek ismertem. Minden megvolt neki engedve a nagyapai háznál.

Egyszer, hatalmas gyümölcsöskertjükben olyat játszottunk, hogy az utunkba állt a magas törzsű, terméstől éppen roskadozó körtefa. Kivágtuk. Nem a játékteret vittük arrébb. Ásóra, kapára, dűtsük ki a fát! A nagy zuhanásra jött elő a nagymama. Csípőre vonta kezét, s szemrehányóan mondta, mutatóujjával fenyegetve:

— Hogy toszott volna meg bennőtöket öregapátok, hát mit csináltatok?

Más bajunk nem esett.

Hanem Ferkónak, a lőkösi rendetlenség kétszázegyedik kocsisának nem lehetett szájíze szerint való az élet. Vasvillákkal verték körülötte a lovakat. Szombaton déltől hétfő reggelig nem etették-itatták őket. Trágyahordáskor fölborigatják a szekereket, nem hányják le róluk a terhet.

Eleinte hétvégeken a maga sajnálatából takarmányozott ötven lovat. A maga örömére állította sorba a kifogott, elgazdátlanult szekereket.

Rendszeresen csinálta. Az ellenőrző közegek láthatták, amikor a járásból bricskákon odakerekeztek, hogy az évek óta tartó nagy ganégöngyölegből valami kezd kialakulni. Nem kapkodták el véleményüket. Hónapokon át inspiciálták a gazdaságot, amikoris rákérdeztek, hogy lehet az, hogy a 103-as fogatos részlegtől a 201-ig elfogadható a rend. Erejükre kaptak a lovak. Nem esnek össze a barázdában éhségtől kimerültén. A kisebb sorszámúak döglenek rakásra. Nem győzik idehordani a kései kuláklovakat. A jó karból jövők itt pár hét alatt legebednek, a lómészárszék sem veszi át őket.

Summa summárum, a járásiak Ferkót kilesték. Rajtafogták az önkéntes rendcsináló munkán. Előkapták:

— Holnaptól maga a kocsisok parancsnoka! A többit majd intézzük. Maga felel mindenért! Értettük?

22