Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire

nak, a szerkesztésnek. Az induló és egyre szaporodó kritikai kiadások —, hogy úgy mondjam, szerény mértékben egész brigádok összehozását kívánták meg, erre a szükséges és fontos, de meglehetősen hálátlan munkára. Vegyük hozzá ehhez még a tudományos minősítés új rendszerét, opponenseivel, bizottságaival. így következett be az a helyzet, hogy a másnemű feladatok elburjánzása révén számottevő irodalomtörténészeinket másod- és harmadrendű feladatok tartották éveken, olykor évtizedeken át lefoglalva.

Ebben az áradatban sodródtam én is, ráadásként egyetemi munkámhoz, jegyzetek készítéséhez, rektorhelyettességhez. Ha egy tudományos tevékenység értékét a publikációkon mérjük le, az én évi átlagom az ötös szám körül mozgott: egy-két kisebb tanulmány és két-három recenzió. Meg kell vallanom, hogy szégyelltem ezt az állapotot: már túl vagyok az ötvenedik évemen, és még mindig adós vagyok a nagyobb, jelentősebb publikációkkal. Komplett nagymonográfia írására az adott körülmények közt nem is gondolhattam.

Hogy aztán végül mégis koncentrálni tudtam, az nemcsak az én egyéni szándékomon múlott. Valamikor az ötvenes évek végén egyik jelentős irodalmárunk révén váratlanul „nyitás” következett be az irodalomtudományban nyugat felé, eljutottak hozzánk a levi- tézlett szellemtörténetet túlhaladó és az 1945 után kialakult modern poétikák, irodalomelméletek— nagy nevek és „iskolák” teljesítményeivel volt módunk találkozni. Mindez még jobban kikristályosította a magam addig kialakult szemléletét; egy kürtszóra leomlottak az „örök realizmus” dogmájának falai, egyetemünkön egy nem örvendetes személyi változás következtében rám osztották ki az esztétika előadását.

A nagyobb tanulmányok idejének eljöttét persze még egy akár személyesnek is mondható, majdnem eretnek indulat is sürgette: abból az irodalomtörténeti korszakból, amelynek hivatalból előadója voltam, az előző kutatók hitterjesztő buzgalma révén bálványok nőttek ki, a szentté avatások kora volt ez — s úgy éreztem; a történelmi és esztétikai igazság nevében vállalnom kell a bálványdöntögetés szerepét. „Barta mindenkibe beleköt” — néhány előző szókimondó kritikám szerezte meg számomra ezt a minősítést, amelyet oda is hengerítettek utam elé. De aztán megszülettek, többnyire nyári vakációim részleges feláldozásával, a Mikszáth-, Tolnai-, Vajda-tanulmányok; egy-egy darázscsípést el is kellett miattuk viselnem. De mégiscsak részem lett abban, hogy elődeimnek önmagában érthető és szubjektíve indokolható elfogultságai után ma már közelebb jutottunk az igazi Mikszáthhoz, az igazi Tolnaihoz és talán Vajdához is. A bálványdöntögetés itt bizonyult a legnehezebbnek: berögzött értékeléseknek sikerült olyan sűrű lepleket szőni a Mont- Blanc-óriás köré, amelyeket évtizedek kutatómunkája alig tud eltávolítani.

Érintsük még néhány szóval az irodalomtörténeti kollégiumokkal párhuzamosan futó esztétika-előadásokat is.

Nem tudom, hogy a tudósi természetemben benne rejlő minden iránti érdeklődést áldásnak vagy átoknak tekintsem-e.Fiatalkori följegyzéseim közt lapozva meglep a filozófiai jellegű glosszák sokasága — mellette a művészetek közül főleg a filmmel való foglalkozás, persze csak laikus méretben: nem lett belőlem filmesztétikus. De feltámadt a képzőművészetek iránti érdeklődés, az alapja ott van sűrű berlini múzeumlátogatásaimban. Aztán a búvópatak előtört, amikor esztétikaelőadó lettem, s a kísértő szellem odavonta érdeklődési körömbe a modern művészeti irányzatokat is.

Pályámat, bár nem irodalmi téren, romantika-kutatóként kezdtem, évek során az impresszionizmus és expresszionizmus személyes élményemmé vált —, igyekeztem ezt is továbbadni hallgatóimnak. Talán akad köztük olyan, aki még emlékszik arra, hogy egy NDK-s utamról hazatérve Barlach-szobrokról készült fényképekkel illusztráltam az exp- resszionizmust.

Megállhattam volna itt, de nem tettem. Oktatómunkámban, friss könyvpublikációkban ott tolult elém az avantgarde problémája. Mint annyi nehéz feladat, ez is megfogott, nem a közvetlen kapcsolat és átélés erejével, hanem azzal az imperatívusszal: ezt a jelenséget, akár akarom, akár nem, meg kell , és meg is lehet érteni, ami benne valóban művészet, és nem puszta társadalmi tünet, azt bele lehet illeszteni a művészetek rendszerébe. Társa14