Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai

s a zöldellő növényt, hanem csak azokat az embereket, akiknek a homlokán nincsen meg az Isten jele”.

Sajnos, a jel alkalmazásának módjáról sem a fenti, sem más, itt nem idézett helyek nem közölnek semmit, és így a tetoválás mellett hennával festett jelre vagy éppen mozgatható, felfüggesztett tárgyra is gondolhatunk.

Nem vagyunk különösen tájékozottak az őskeresztények tetoválási szokásaiban. Nyilván meglehetősen elterjedt lehetett a keresztény hitűek tetovált kereszttel való megjelölése, mivel a római birodalomban a kereszténységet 325-ben államvallássá nyilvánító Konsz- tantinosz megtiltotta az arc tetoválását, lévén az arc isten képmása. A szokást a nesztoriá- nus misszionáriusok a Távol-Keletre is magukkal vitték, ugyanis a görögök a VI. században a törökök által fogságba ejtett rabszolgák homlokán a keresztény keresztet látták tetoválva. Mindenesetre a tetoválás szívós továbbélésére mutat, hogy az angliai Northumberland grófságban lévő Calcuthban 787-ben tartott zsinat leszögezte: „aki a pogányok babonaságából ezt műveli, nem válik üdvösségére”. Még találkozunk vele a XV—XVII. században, amikor a Szentföldről visszatérő zarándokok gyakran tetováltattak vallásos szimbólumokat magukra. Ez a szokás a kopt keresztények között napjainkig megvan, ugyanúgy mint egyes, keresztény vallású balkáni népcsoportoknál is.

A tetoválás történetére vonatkozóan további fontos adalékunk Ázsiából, az Altáj-hegy- ségbeli Pazirikből származik. Az itt folytatott ásatások során, 1948-ban talált rá az ismert szovjet régész, S. L. Rugyenko, az egyik kurgánban egy jól konzervált tetemre, amelynek bőre gazdagon van tetoválva. Az i. e. 390-re datált, egyébként már korábban kirabolt sírban fekvő férfi tetoválása nem maradt fenn teljes épségében, különösen a mell bal oldalán pusztult el a bőr és az izomzat, ezzel együtt a mintázat is. A tetoválás a karokra, a vállra, a mellre, részben a hátra és a bal lábra terjed ki. A mintázat elsősorban szárazföldi állatokat mutat, így hegyi kost, szamarat, szarvast, hegyi kecskét, melyek közül egyeseket realisztikusan ábrázoltak, másokat viszont sajátságosán kiképezve, visszafelé hajló háttal és lábakkal. A legfontosabb mintának a bal mellen lévő és a hátoldalra is átnyúló tigris ábrázolása tűnik. A bal lábon hegyi kosok sora mellett, egy hal is látható, a bokától a térdig nyúlóan. Az ásatást publikáló Rugyenko szerint a tetoválásra pontozásos technikával a férfi fiatalkorában került sor, színe sötétkék lehetett a halott életében, a festőanyagot pedig koromból állították elő. A tetoválás indítékáról természetesen semmit nem tudunk mondani, hiszen az analógiák félrevezetőek lehetnek, a számos és részben meseszerű állatalakok miatt azonban Rugyenko nem zárja ki a mágikus funkció lehetőségét. (Rugyenko 1970.)

A tetoválás még korábbi ázsiai meglétéről i. e. 842-ből, egy kínai forrás tanúskodik. Eszerint a Jangcétől délre élő wu törzsbeliek több színnel tetoválták magukat, a feljegyzés szerint azért, hogy halászat közben elriasszák a veszélyes halakat. Ugyancsak „barbárok”- ra vonatkozhatnak Marco Polo közlései is a XIII. sz. második feléből. A mai Yünnan északi részén fekvő Pausan város lakóiról írja: „A férfiak karjukra és lábukra is fekete színű sávokat meg csíkokat mesterkednek, mégpedig a következőképpen: vesznek öt egymáshoz kapcsolt tűt, és ezekkel addig szúrják hasukat, míg vérzik, aztán valamilyen fekete anyaggal bedörzsölik, ez soha nem tűntethető el”. (Marco Polo 1984: 219.)

Ennél is alaposabb az a leírás, amelyet Marco Polo a mai Vietnam északi részén, a Vörös- és a Fekete-folyó között elterülő Kaudzsigu tartomány lakosainak tetoválásáról ad. Mivel ez az első részletező közlés, teljes terjedelmében közreadjuk: „Az egész nép, vagy legalábbis nagy része bőrén tűvel szúrt jeleket visel, melyek oroszlánokat, sárkányokat, sasokat, darvakat és tudom is én, kicsodát ábrázolnak, és ezek a képek úgy beleevődtek a bőrbe, hogy többé ki nem törölhetők. Ilyen jelekkel van tele arcuk, mellük, nyakuk, karjuk, kezük, hasuk is, egyszóval az egész testük, úgy csinálják, hogy először a kliens ízlése szerint való figurákat feketével rárajzolják az egész testre. Ezután kezét, lábát összekötözik, és két vagy három segéd megfogja, a mester pedig, kinek ez egyetlen foglalkozása, öt tűt vesz elő, melyek négyszög alakba vannak megerősítve, az ötödikkel a közepén, ezekkel mindenhová odaszúr, ahol rajz van, közvetlenül ezután tintát öntenek a szúrásokra, amitől az előrerajzolt ábra megjelenik. Munka közben a kliens úgy szenved,

115