Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája: a személyi művészet és műfajai
végrehajtott olyan, részben esztétikai jellegű operációkat, mint amilyenek a férfi nemiszerv megmetszésének különféle formái (circumcizió, excizió, incizió, szubincizió) és a női klito- ridektómia (a csikló részben vagy egészben történő kivágása, eltávolítása). A testtorzító eljárásoknak igen elterjedt formái a bőrfelület megváltoztatásának azon módjai, amelyeket a tetoválás kifejezéssel foglalunk össze. A szó James Cook első óceániai (1768—1771) útjáról írt beszámolója nyomán terjedt el az európai nyelvekben. Cook először Tahiti szigetén találkozott a szokással 1769-ben, és itteni nevét, „tatau”, tatow formában angolosította. Később, már a XIX. század elején angol nyelvterületen a tatoo írásmód terjedt el és maradt meg napjainkig. A tetoválásnak alapvetően három technikáját ismerik világszerte. Ezek: 1. a ponttetoválás, 2. a hegtetoválás, 3. a varrásos tetoválás. A ponttetoválásnál valamilyen hegyes tárggyal az epidermiszbe olyan színezőanyagot juttatnak, amely vegyi sajátosságainál fogva eltávolíthatatlan (esetleg csak újabb beavatkozással eltörölhető) jeleket, mintákat eredményez. Az ezeket létrehozó eszközök és festőanyagok a természeti környezet adottságainak és a kultúra szintjének megfelelően változóak. A hegyes tárgy lehet pl. tüske, csont, fa, cápafog, halszálka és készülhet fémből (pl. acéltű), amelyet egyesével, vagy többet összefogva kézzel benyomnak, veregetnek a bőrbe, vagy legfejlettebb formájában elektromos géppel működtemek. A festőanyagot a helyi technológia alacsonyabb szintjén a természetből rendszerint valamilyen növény, ill. termés elégetése révén vagy más módon nyerik, sokfelé koromból, faszénből állítják elő, fejlettebb technikai szinten puskaporból, vagy vegyileg előállított anyagokból (indigó, tintafélék) készítik. A ponttetoválás színei a festőanyagnak megfelelően: fekete, kék, ill. piros, ritkábban zöld, ill. az említett színek különféle árnyalatai. A ponttetoválás világszerte egységes technológiájával ellentétben a hegtetoválásnál (szkarifikáció) több eltérő eljárással találkozunk. Az osztályozás abból adódik, hogy a létrehozott heg negatív vagy pozitív-e, másként: mély vagy magas relief. A negatív hegnél a bőrt valamilyen éles eszközzel oly módon vágják be, hogy a kívánt minta kirajzolódjék, de ne emelkedjen ki a bőrből. Ennek az eljárásnak egyik változata, hogy a vágóeszközt, mely bármilyen éles, természeti formájában alkalmazott (pl. kagylóhéj, cápafog), vagy szerszámmá formált tárgy lehet, festőanyagba mártják (ill. ezt a vágás előtt a bőrre viszik fel) és ily módon a mintát jobban láthatóvá teszik. A pozitív eljárás lényege, hogy a vágás után a heget nem engedik természetes módon begyógyulni, hanem a seb ismételt felszakításával, megfelelő izgatóanyag bedörzsölésével vagy más kezeléssel a bőrből kiemelkedő hegeket (keloid) hoznak létre. A hegképző eljárásnak ennél a módjánál ismét többféle technológia lehetséges. Ezek egyike az égetéses hegképzés kauterizáció. Ennél égő anyagot (pl. kókuszdió golyócskává sodort rostját, bambuszszilánkot, parazsat) helyeznek a bőrre, meggyújtják, majd az így keletkezett sebet addig nem hagyják begyógyulni, míg hegek nem képződnek. A vágásos tetoválásnál a vágások hossza szerint két eljárás különithető el: a rövid vágás és a hosszú vágás. Az előbbinél a bőrt vagy az ujjakkal csípik össze és emelik fel, vagy valamilyen szerszámmal (pl. tüske, horog) húzzák magasra és azután kb. 0,75-1 cm hosszan bevágják (bambuszkéssel, obszidiánnal, borotvapengével stb.). Ez az eljárás többnyire kúp alakú vagy ovális hegeket eredményez. A hosszú vágásnál a bemetszés tetszőleges hosszúságú lehet. A sebet mindkét eljárásnál felszakítják vagy oly módon kezelik, hogy ceruza-, vagy nagyjából ujj, esetleg hurkavastagságú hegek maradjanak vissza. A varrásos tetoválásnál valamilyen vékony, hegyes tárggyal (tüske, halszálka, tű) festőanyaggal bevont fonalat húznak át a bőr alatt. A személyi művészet műfajainak fenti osztályozásából helytelen lenne azt a következtetést levonnunk, hogy alkalmazásuk egy-egy társadalomban egymást kizárná. Inkább azt állapíthatjuk meg, hogy egymást kiegészítik, egyes fajtáiknak funkcionálisan eltérő lehet a szerepe, egyikük megléte általában nem zárja ki a másik meglétét, jóllehet sok esetben 111
