Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hrabal, Bohumil: Tengeri sellő: elbeszélés: Hosszú Ferenc fordítása
ló számomra szent állat, a szemem vérbe borult, és teli marékkai szedtem fel a homokot és hánytam a kocsisra, tele ment a szeme homokkal, és az ostorral fenyegetett, de én csak hánytam és hánytam teli marékkai a homokot, mint aki megzavarodott, és a kocsis futva elindult felém, és fenyegetett, hogy elver az ostorral, de én már a híd korlátjánál álltam, és kiabáltam rá. Maga, maga durva alak, maga ezért valami ocsmány betegségben fog meghalni! És rohantam a hídon, át a másik oldalra, a híd közepén megálltam, nekidőltem a korlátnak, lihegtem, és vártam, hogy a vérem visszatérjen oda, ahol eredetileg volt, míg csak meg nem nyugodtam. Aztán visszamentem oda, ahol a híd a Híd utcába torkollik, letértem a Török-torony és a malom felé, aztán a Várkapu utcába, a bíróságot megkerülve a délutáni napsütésben átvágtam a kis templomtéren, és bementem a templomba. A templomban nem volt senki, kellemes hűvösség terjengett, egy kis ideig nézelődtem, de a templom egész belsejéből nem láttam mást, csak a két kis perselyt a térdeplőknél. Megint dobogni kezdett a szívem. Hogy megnyugodjak, letérdeltem Szent Antalka szobra előtt a térdeplőre, s úgy tettem, mintha imádkoznék. És lehajtott fejjel suttogtam: Egy tetovált hajócskát akarok a mellemre, két stampedliért, pénzre van szükségem, a perselyből veszem kölcsön, becsületszavamra, visszaadom majd azt a pénzt. Felemeltem a szememet, és Szent Antalka szemébe néztem, aki mosolygott rám, kezében fehér liliomot tartott, és nem volt semmi kifogása a dolog ellen, csak mosolygott. És én elvörösödtem, körülnéztem, és aztán elfordítottam a kis perselyt, és addig rázogattam, amíg egy teli marok aprópénz ki nem hullott belőle. Zsebre vágtam és újra letérdeltem, és a tenyerembe hajtottam a fejem, hogy megnyugodjak. Hallottam hogyan zizegtet a huzat egy száraz levelet az ablak pókhálóiban, léptek hallatszottak odakintről meg távoli kocsizörgés. Azt mérlegeltem, nem kellett volna-e inkább az esperesúrtól kölcsönkérni a pénzt, de tudtam, hogy lebeszélt volna, mert én szoktam harangozni, mert én amolyan helyettese voltam, ministráns. Végre is visszateszem majd a pénzt a perselybe, hát akkor miért ne? Felálltam, és felemeltem a két ujjamat, és megesküdtem. Becsületszavamra, visszaadom ezt a pénzt. Kamatostul. És hátráltam kifelé, Szent Antal még mindig kedvesen mosolygott, és kirohantam a templomból a napfénybe, amely úgy megolvasztotta a házacskák falait és tetejeit, hogy semmit sem láttam. És amikor kiúsztattam a szememből a könnyeket, bizony megijedtem. Egy kövér rendőr lépkedett felém, maga a rendőrparancsnok, Fidrmuc úr, egyenesen felém tartott, megállt, az árnyéka rám borult, a szívem megint olyan hevesen kezdett dobogni, hogy lesütöttem a szemem, és láttam, hogyan remeg a szívem ritmusára a fekete masli a matrózblúzomon, kinyújtottam a kezemet, és csuklóban keresztbe tettem. A rendőrparancsnok szorosan mellettem állt, valamit keresett a zsebében, jól tudtam, hogy az acélbilincset keresi. Amikor nem találta meg a sötétkék egyenruha zsebében, a nadrágzsebében kereste. Most megtalálta, de elégedetten egy szivartálcát húzott elő, sokáig válogatott a virzsíniák közül, aztán egyet végigtapogatott, kihúzta belőle a kis szalmaszálat, és jóízűen rágyújtott, és azzal a mázsás pocakjával elvonult mellettem. És én kinyitottam a szemem, egy pillanatig a keresztbe tett kezemet néztem, aztán megkönnyebbültem, és visszairamodtam a hídhoz. A táska a könyvekkel és a tolltartóval zörgött a hátamon, és én leszorítottam két hüvelykujjammal a táska szíjait, és amikor átfutottam a hídon, nagyokat dobbantottam a lábammal a lépcsőn, amely lefelé vitt a folyóhoz. Itt, ahol a hídboltozat végződött, itt mindig csönd volt, ide senki se jött önszántából, s ha mégis, hát csak azért, hogy elvégezze a kis- vagy nagyszükségét. Rejtekhelyem volt itt egy billegő kő mögött, ahol tintát és tollat tartottam. Ha az iskolában nem volt kész a házifeladatom, és az igazgató tanító úr rákérdezett, hát azt mondtam, hogy otthon felejtettem a füzetet. És az igazgató tanító úr hazaküldött azért a házi feladatért, én meg, hogy időt nyerjek, a papírüzletben vettem egy füzetet, és itt a híd alatt, ezen a száraz és csöndes helyen, térdemen a füzettel, megírtam a leckét. Itt telepedtem most le, és megszámoltam, hogy mennyi pénzem van. Nemhogy két, de hat nagy stampedli rumra is elegendő volt... A Hídhoz címzett vendéglőben vidáman voltak. 31
