Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - "Szükségem lenne arra a horgonyra...": budapesti beszélgetés Bohumil Hraballal: a beszélgetést Kovács Ákos készítette
fordultak elő ezeken a textíliákon, ugyanazok a vágyak, érzések voltak jelen mindennapjainkban. Ugyanazok az úriemberek, háziasszonyok köszöntek ránk mindig, és nálunk is, Prágában is, az interpunkcióig azonos szlogenek között nőtt fel jó néhány generáció. Talán ezért is érezzük sokszor, hogy nekünk itt Közép-Európában sok minden dologban „egy srófra jár az agyunk”. — Figyelemmel hallgatom, kérem folytassa. — Tibor kiállításán* láthattam, hogy azon a fényképen, melyen Ön éppen kifordul az egyik kapualj alól, Prágában szinte ugyanazokkal a jelekkel rajzolják tele a falakat, mint itt Budapesten ... — Ennek a kiállításnak a katalógusát kaptam meg Öntől? — Ißen. — Oh, az nagyszerű, a kocsiban nagy élvezettel lapozgattam, és most engedje meg, hogy válaszoljak az elhangzottakra. Ön a régi Osztrák—Magyar Monarchiában élő emberekről szól. Arról az időről, mikor a cseh katonák együtt szolgáltak a magyar katonákkal. Arról az időről, amikor a mesteremberek útra keltek, de egész útjuk során tulajdonképpen végig egy szakrális területen mozogtak Drezdától Bécsig, Budapesttől egészen . .. — Lembergig . . . — Igen, és a szüntelen vándorlás, az állandó körforgás során bizonyos archetípusokat tetováltattak magukra ezek a fiatalemberek. S hogy ezek a jelek, mint Ön is mondja, igen hasonlóak, sőt azonosak voltak, nos ez nagyon is lehetséges. Amit Ön a közép-európai ikonográfiáról mond, az is helyes, de kérem ne feledje, hogy a tetoválás nálunk Közép- Európában mindig is összefüggött egyfajta erotikus megnyilvánulással. Különösen a nagyvárosokban, a nyilvános WC-ben találkozhatunk ilyen jelenségekkel. Csehov írt egy elbeszélést ezzel kapcsolatban, mindössze egy oldal az egész, és tulajdonképpen egy intellektüel, egy író azonosulásáról van benne szó. Arról, hogyan azonosul azzal, amit olvasott. Mindez rövid távirati stílusban elbeszélve, remek írás! Felhívnám a figyelmét, hogyha olyan helyre, olyan országba menne, ahol az erotikus, szexuális élet felszabadult, mondjuk az Egyesült Államokba, egészen biztos nem találna ilyen mennyiségű feliratot, mint nálunk Közép-Európában... És ha már itt tartunk, meg kell jegyeznem, hogy huszonöt évvel ezelőtt mi is jártuk a WC-ket és én is gyűjtöttem ezeket a feliratokat... — Megvan még ez a gyűjtése? — Igen, megvan valahol amiket az ötvenes években összeírtam, és nagyon jól emlékszem, hogy ez akkor, azokban az években, mennyire elbűvölt és megdöbbentett, mennyire közelinek éreztem e feliratokat a dadaista irodalomhoz. — Visszatérve a tetováláshoz, Ön hogyan ítéli meg e különös szokás jelentőségét? — Ismereteim szerint az ún. primitív társadalmak kialakulásakor szakrális szerepe volt a tetoválásnak. Mivel a primitív népeknél minden dolog, amely a hasznukat szolgálta, minden elem, amellyel éltek, úgy volt igazán éltető, hogy saját testükön hordták azok jelképeit és így tulajdonképpen tetovált jeleik isteneik emblémái voltak. Itt most azokról az afrikai és amerikai törzsekről beszélek, melyeknek vizuális kultúrája megújította az egész modern képzőművészetet... — George Grosztól, Pablo Picassóig ... — Igen, úgy vélem, hogy ezeknek a népeknek a tetoválásai nem dekorációk, hanem rejtjelek voltak, melyek révén kapcsolatba kerültek isteneikkel, s hogy ezek a titkosírások egészen közeliek Jung archetípusaihoz, vagyis azokhoz az ábrákhoz, amelyeket az ember folytonos pszichikai diszpozíciójában teremt, ahogy azt G. Gusdorf írja egyik könyvében. Úgy gondolom tehát, hogy ezek a tetoválások nemcsak egykor, de talán még ma is a
