Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kovács Ákos: A (test)művészet örök, avagy: bevezetjük a tetoválást

Az első kérdésre még akkor is meg kell próbálnunk feleletet adni, ha ez a szám lehetőségeink, felméréseink fogyatékosságai miatt csak két, meglehetősen szélsőséges értékhatár között mozog majd.

Véleményünk szerint az 1957-ben becsült adat, mely szerint minden tizedik, vagy huszadik munkára alkalmas állampolgárunk volt tetoválva, tehát a számuk 500 ezer — 1 millió között mozgott, a nyolcvanas évek közepére ezt már nem éri el. Valószínű, hogy ma inkább a svédországi adatok (2—5%) állnak közelebb hozzánk, s a tetováltak száma 200 —500 ezer között mozog. Meglehet, éppen ezekben az években ismét a nagyobb értékhatár tükrözi a valós értéket, mert egyre nő azoknak a fiataloknak a száma, akik kifejezetten művészi igénnyel, színes, apró rajzokkal díszítik magukat. A nők tetoválásáról külön azért nem szóltunk, mert számuk az egyre terjedő divat ellenére is csak ezrelékekben mérhető. (Mindez nem mondható el azokról a cigányasszonyokról, akiknek — szexuális stimulációként — igen gyakran már gyermekkorukban arcára tetoválják az ún. szépségpontot).

Fotómellékletünkről is leolvasható, hogy a tetoválás, természetesen igen különböző mértékben, az álllamtitkártól a nyugdíjas parasztasszonyig, ma is minden társadalmi réteget érint.

Ám a sok adat, felmérés, a legkülönbözőbb százalékarányok, mélyinterjúk, motívum- és szövegvizsgálatok, a rengeteg rajz és fotódokumentáció után joggal kérdezheti az olvasó, hogy — az anyag kétségtelenül meglévő művelődéstörténeti érdekességén túl — mindez végül mire jó, ha nem tudhatjuk meg belőlük a legfontosabbat, ha nem kapunk választ egyértelműen a legérdekesebb kérdésre: e sok évezredes szokásnak mi a motivációja: miért tetoválják magukat az emberek?

A pszichológus Solymosi Katalin lelkiismeretesen lajstromba szedett minden számításba jöhető külső és belső tényezőt, utalt a különböző korok eltérő funkciójú tetoválásaira, de ő is csak arra a következtetésre jutott, hogy nincs olyan fogalmi hálónk, mellyel meg tudnánk ragadni e különös szokás lényegét.

De ugyanígy sötétben tapogatódznak a többi kutatók is, akik okát, magyarázatát szeretnék adni az emberiséggel évezredek óta együttélő szokás eredetének. Ám reményünk sem lehet rá — erre figyelmeztet dolgozatunk mottója is —, hogy teljesen megértsük, felderítsük az igazi indító okokat, ama hajdani „kezdeteket”.

Egyik valóban mély és erős motivációjával éppen a következő oldalakon ismerkedhet meg az olvasó. A Hrabal-novella kisfiú hősével együtt, szinte mi is érezzük, hogyan dagadozik a mellén az oly igen áhított hajócska vitorlája, hogyan kapaszkodik bele a szél és repíti őt is, mint Jézus Krisztust a Genezáreti tavon! Ezért az élményért aztán, egy kicsit félve és szorongva ugyan, de fel is fekszik a Hídhoz címzett vendéglő kocsmaasztalára, hogy a sörszagú homokkotróktól körülvéve, Lojza úr rátetoválja azt a hajócskát, amit soha senki nem vehet el tőle. Ez az igazi, a TERMÉSZETES VESZET! — mondja erre Tandori Dezső, s vele együtt mi is, a MÜ VÉSZET-től már megcsömörlöttek, akik bizony nem kis ámulattal nézzük Tiziano Vecellio: Urbinói Vénuszát a szegedi Csillag börtönben, az egyik „nagyidős” elítélt hátán.

Eltűnődhetünk: vajon mennyire tetszhetett neki ez a kép, mennyire lehetett számára fontos, hogy a sok száz, sok ezer (?) fájdalmas és idegőrlő tűszúrás, meg a 30 napos fogda gyötrelme ellenére is „magáévá tette” a művet?

Igen, a szokás... öntudatát elnyeli tetteinknek — idézzük W. G. Sumnerrel együtt mi is a Hamletet, mikor dolgozatunk végén munkatársainknak, különböző intézményeknek; mindenekelőtt azonban azoknak az embereknek mondunk köszönetét, akik a legtöbbet; testüket, arcukat adták e gazdag televényű, tiszta öntudatlanság megidézéséhez.

Külön köszönettel tartozunk a BM Nyilvántartási Osztályának, a Büntetésvégrehajtási

nokságának az Igazságügyi és Orvosszakértői Intézetnek, a Honvédelmi Minisztériumnak, a Kiskun Muzeumn az MTA Soros Alapítványnak; valamint Dr. Bátorfi József orvosnak, Fazekas István muzeumigazgatonak, Saarosi Krisztinának, Kovács Mártonnak és Sztrés Erzsébetnek.

18