Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Kovács Ákos: A (test)művészet örök, avagy: bevezetjük a tetoválást
— érdekességén túl — azért is érdemes idézni, mert a szakirodalom egyik sokat vitatott kérdését is felveti: „A tapasztalás által bizonyíttatván az, hogy a Gonosz tevők megbéllyeg- zésének eddig gyakoroltatott módja nem felel meg minden tekintetben a maga tzéljának, erre nézve az eddig való helyett, a következendő mód rendeltetett: hogy tudniillik a Bűnösnek a béllyegezendő helyen holt szénnel Akasztó-Fa rajzoltatván, ezen rajzolatnak nyomán Hóhér által mintegy ollyan forma éles vas verettessék Fa-ütögetővel elégedendő mélységre a Gonosztevő azon tagjára, mely a béllyegzésre ítéltetett, mint a millyénnél a Lovakon szoktanak eret vágni, s az illyen formán kiszurkált Akasztófa helly legottan dörgöltessék Puskaporral, arra szorgalmatosán vigyázván: nehogy az irt vasnak méllyen való bevezetése által a Bélyegezendőnek tsontya megsértessék, vagy valami szükségtelen mélly sebe ejtessék.” Valóban joggal felmerülhet a kérdés, hogy a „Gonosztevő” erőszakos módon történő megjelölése éppúgy, mint például a náci koncentrációs táborok foglyainak számtetoválásai már nem más fogalmat takarnak-e? S nem sokkal inkább a megbélyegzéshez kellene őket sorolnunk? Bodrogi Tibor, az oly hirtelen és korán elhunyt kitűnő etnológusunk, e folyóirat számában közölt utolsó tanulmányában igen határozottan tisztázza ezeket a klasszifikációs problémákat. A személyi művészet egyik ágához tartozó tetoválásnak, írja Bodrogi, nemcsak esztétikai indítékai vannak. Tehát nemcsak azért tetováltatják magukat az emberek, hogy a csupasz testből „kulturális testet”, „műalkotást” hozzanak létre. A bőr felszínének akár a legegyszerűbb, legdurvább, vagy erőszakos módon történő megmunkálását csakúgy a testtorzítás e sajátos ágához kell sorolnunk, mint a legartisztikusabb öntetoválást, hiszen a jelhagyás, jelteremtés szempontjából a tetoválás minősége, annak önkéntes, vagy kényszerű módja közömbös. A korábban emlitett szives tetoválás mellett a ’Gonosztevő’ akasztófája ezért éppúgy azonos fogalom alá tartozik, mint a bőr égetéses megbélyegzése, a kauterizáció is. Ez utóbbi szokás a balkáni népeknél még a közelmúltban is profilaktikus cselekményként volt ismert. A két különböző technikával készült tetoválásmotívum (szív, akasztófa) egyébként feltűnő hasonlóságot mutat a XVI—XVIII. századi, főleg lovak és szarvasmarhák testére sütött tulajdonjegyekkel. (Lásd a mellékletet.) Ha ezeket a tulaj dón jegyeket alaposabban szemügyre vesszük, számos más érdekes motívumegyezést is megfigyelhetünk. A tulipán, kígyó, madár, ember, korona, kerék, villa, fogó, kalapács, szigony, vasmacska, kard, kulcs, ház stb. tetoválásrajzolatok a XVI. századtól kezdődően állatok testén már általánosan ismertek. Sőt, a fenti motívumok közül a kulcsot és az akasztófát sokkal korábban, Szt. István, illetve Kálmán idejében is megtalálhatjuk. A megbélyegzésről István törvényeiben ugyanis így rendelkezett (II. Könyv 31. fejezet): „A boszorkányokról. Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben. — Ha másod ízben találtatik azon vétekben — a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára, és a válla közé, menjen haza.” Kálmán megparancsolja, hogy a „vétkes arczára keresztforma jegyet égessenek vassal, hogy senki el ne fogadja többé az ő tanúságát.” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a kulcs, és különösen a templomkulcs, a mágikus gyógyítás egyik kitüntetett jelentőségű eszköze.) Ha a színes mellékletünkön látható homloktetoválás svasztikájára, vagy a ma is igen gyakori akasztófa motívumra pillantunk, jusson eszünkbe, hogy ezek az elemi jelek, e stilizált, beszédes rajzok a magyar művelődéstörténetben már évszázadok óta léteztek. Erről tanúskodnak első törvényeink, népi állattartásunk és hazai testfenyítő büntetésünk számos történeti emléke is. Igazán úttörő jelentőségű lenne ennek a rendkívül archaikus motívumkincsnek összehasonlító vizsgálata. Sajnos azonban erre mind ez ideig nem került sor. De nem csak a történeti anyag felmérése maradt el. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy e sok ezer éves szokás ma hány embert érint. Ennek felmérésére, a svédeket kivéve, Európában még egyetlen országban 6
