Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Kovács Ákos: A (test)művészet örök, avagy: bevezetjük a tetoválást
millió ember él a Földön, kiknek tetoválás díszíti a bőrét. Az ötvenes évek végén egy magyar orvos hazánkban minden huszadik, illetve minden tizedik állampolgárunkon hasonló jeleket vélt felfedezni. (Természettudományi Közlöny 1957. 6. 274. o.). Mellbevágó adatok, melyekből világosan kitetszik: nem csak a deviáns elemek, a bűnözők szokásáról van tehát szó. S ha ezeknek az adatoknak az ismeretében felütjük az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikont, meglepődve vesszük észre, hogy a tetoválásról sem szócikket, sem utalást nem találunk. Alig hihető, hogy a Lexikon szerkesztői szándéktalanul hagyták volna ki e sok ezer éves szokást a magyar néprajztudomány eme jeles kézikönyvéből. Sokkal inkább valószínű, hogy idegennek, szervetlennek érezvén azt a népi hagyományoktól, az egész paraszti kultúrától — mint annyi esetben, most is —, önként mondtak le a jelenség értelmezéséről. Anélkül, hogy a lexikonszerkesztőkkel most fölösleges vitába bocsátkoznánk, néhány konkrét adattal szeretnénk bizonyítani, hogy a tetoválás ismert, sőt gyakori volt a magyar paraszti kultúrában is. Lükő Gábor egy 1961-ben készült gyűjtésében arra hívta fel a figyelmet, hogy Nagyba- racska, illetve Baja környékén, Bácsbokodon, Bátmonostoron, Szeremlén és Hercegszántón idős parasztasszonyok élnek, kik lánykorukban alsó karjukra főleg csillagos végű görög keresztet és saját monogramjukat tetováltatták. Az asszonyok elmondták, hogy amikor 14 —16 évesek voltak, tintaceruzával kiírták a tetoválás helyét, három varrótűt összekötöttek cérnával, hegyét megfüstölték a lámpa fölött, és azután megszurkálták vele az írás helyét (L. G.: Archaikus tetoválás Nagybaracskán EA 6790). Két adatközlő, Mészáros Mihályné szül. Elek Katalin és Hegedűs Imréné szül. Gyenis Örzse arra is emlékezett, hogy aratás idején idősebb férfiakon, de legényeken is láttak tetoválást. Főleg karjuk belső oldalán, de néhányan vállukon, felsőkarjukon, sőt mellükön is viseltek különféle ábrákat, betűket. Lükő Gábor fenti adatait nagymértékben megerősítik Milovan Gavazzi kutatásai is, melyeket a boszniai katolikusoknál végzett. E kutatások során Gavazzi utal azokra a párhuzamokra — különösen a női karon, csuklón lévő tetoválásokra —, melyek Strabo jóvoltából már az ókortól kezdve ismertek. A boszniai katolikusok Magyarországra költözésével a bosnyák kulturális kapcsolatok megerősödtek; már csak azért is, mert a hódoltság idején itt élő törökök nagy része amúgy is bosnyákul beszélt. Azt is tudjuk, hogy a bosnyák nemesség iszlamizálódása után kialakult bosnyák elitből lettek a budai pasák, másfelől pedig a bosnyák ferencesek fejtettek ki missziós tevékenységet Magyarországon. Tehát a közvetlen kulturális átadás—átvétel igencsak elképzelhető, amit a Baja környéki asszonyok karján lévő keresztek (a vallási hovatartozás félig kötelező jelölései) és a boszniai archaikus tetoválásmotívumok feltűnő hasonlósága is bizonyít. A baracskai asszonyok szavait csak megerősítik azok az üveglemezre fényképezett fotográfiák, amelyeket annyi hányódás után a Kiskun Múzeum gyűjteményében találtunk meg, s amelyekből első publikációként most mutatunk be egy kisebb válogatást. A fényképekről csak sejtjük, hogy az 1901-ben életre hívott Bűnügyi Múzeum törzsanyagához tartozhattak. Ez a feltehetően nagybecsű gyűjtemény a háborúk során jórészt teljesen elpusztult, illetve szétszóródott, mi sajnos csak romjaival találkozhattunk már. Ezeken a fényképeken a magyar népi díszítőművészet számos elemét, motívumát, például a hímes tojásokról jól ismert dominókeresztet, a virágcserépből kinövő életfamotívumot éppúgy megtalálhatjuk, mint a rozmaring- illetve leveleság-ornamenseket. A tetoválás széles körű elterjedését, mondhatni kivirágzását jól bizonyítja a Magyar Nyelvőr egyik 1872-ben megjelent száma is. A szerkesztők, felfigyelvén a mind erősebben terjedő szokásra, a következő kérdést intézték olvasóikhoz: „Van-e külön elnevezés arra, a népnél, s ha van, miként mondják, midőn különösen ifjú legények nagyobb részt kedvesük nevét, de más egyéb jegyeket, alakokat is karjokra írnak, rajzolnak, vagy tüskével, tűvel beszurdalnak?” (I. h. 149. o.). A kérdésre többek között ez a válasz érkezett: „Kiszolgált katonák (kik között némelyek karján azon évszám van felírva a melyben szolgálatukat végezték) vagy kocsisok karján látható. A kitől kérdeztem (visontai lakos) azt 3
