Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Sz. Kürti Katalin: Holló László és a nemzeti festészet

erejűvé válnak, táj fölé magasodnak. Munkából hazavánszorgó, elnyűtt ruházatú, mezítlábas emberek, de hérosszá válnak. Igaza volt Rabinovszky Máriusnak — aki az Ady Társaság és Holló László népszerűsítéséért sokat tett a harmincas években — amikor így írt Holló művészetéről: „az ő parasztjai kínlódó szegényemberek ... az ő röge együtt vergődik azzal a fajjal, azzal a néppel, amelyet hátán visel... az ő ege viharos elem, amelyen átszánt, átsüvít a föld és ember minden fájdalma.’’Minden képe „csupa lángoló szenvedély, lázas látomás .. . minden ecsetvonása nyugtalan, fájdalmas pátoszú, héroszi panasz”. Még lakodalmasai is örömtelen, mosolytalan menetet alkotnak, ritka ünnepükre rátelepszik a sivárság, a gond, a létbizonytalanság. Csak az ötvenes évek végének oldottabb légköre hozta meg életképei, munka jelenetei vidámabb, derűsebb feldolgozásait. Holló László a 30-as, 40-es években nemcsak kora életéből vett témákat dramatizált, hanem biblikus, mitologikus sorozatával is kifejezte együttérzését a szenvedőkkel. Egy-egy drámai pillanatot, nemzeti sorsfordulót vagy nagy magányos egyéniségeket ragadott ki nemzeti történelmünkből (Koppány sorozat, Vérszerződés, jelenetek sora Szent István életéből). Ezek révén saját korának társadalmi, politikai gondjaira reagált, tiltakozott például a növekvő germán veszély ellen. Még a háttér, a táji részlet is átveszi, vészjóslóan ismétli az ember drámáját, s a leghűségesebb társ, a ló is emberi fájdalommal húzza terhét, vagy gyászolja a szükségszerűen elesettet (Koppány halála, Debreceni csata). A biblikus képek három királyai, lázárai kopott ruhás szegényemberek, rokonai a tócóskerti, tiszadadai parasztoknak. E festmények főalakja mindig önarcképszerű, legyen az István király, Sámson, vagy a debreceni Nagyerdőn botanizáló Csokonai Vitéz Mihály. A magyar művészetben egyedülálló egyébként Holló László önarckép sorozata. Többszáz arcmáson jelenitette meg örülő, szenvedő, diadalmaskodó, meditáló önmagát. (Ebből a hatalmas óanyagból 87 olajképet s több tucat grafikát őriz a debreceni Holló László Emlékház, de szép számmal akad önarcképe a Kiskun Múzeumban is.) Holló arca, alakja tárul fel egyik legfontosabb művén, az 1947-ben festett Őskaján című Ady-illusztráción. A mű előterében töprengő, köpenyes (garabonciás) férfialakot látunk, mögötte, zivataros égbolt alatt, Pegazus-ló toporzékol. Földbe süppedt alföldi tanyák, dőlt kazlak, templomtornyok — a szegénység, elhagyatottság jelei — kötik a földhöz, gátolják röptét, szárnyalását. Ady sorsa, az általa megénekelt „bús magyar sors” közös magyar művészfátum, sugallja a kép: Ady sem, mások sem költőnek, de mindennek jöttek. Egy nemzet, egy nemzedék lelkiismeretének, szószólójának. Holló — születése évszámát tekintve — Ady, Kodály, Bartók, Medgyessy, Koszta, Tornyai kortársa. Vallomásai — a művészet magyarságáról, a hazaszeretetről — rímelnek a többiek soraival. Rudnay Gyula pl. ezt írta: „Sem Róma, sem München, sem Párizs nem tudtak meggyőzni annyira, hogy reájuk támaszkodva alakítsam ki a magyar lelkiség művészetét”. Nagy István így nyilatkozott: „Meggyőződésem, hogy egy magyar művész sem láthat úgy, mint a nyugatiak. Millet, Delacroix és a többiek milyen távol vannak tőlünk! Magyart, izzig-vérig magyart csak az festhet, aki itthon dolgozik és szenvedve, fájdalmasan őszinte”. Holló László többször nyilatkozott a sajtóban, rádióban, barátoknak, ismerősöknek. „Művészi elveimet és magatartásomat mindig az vezérelte: a mű az emberről szóljon az embernek. Arról az emberről, aki küzd, harcol, örül, történelmet csinál, alakít. És az ember környezetéről, amelyet naponta formál. Úgy érzem, magyarul festek és mégis megértik mások is, s ezáltal lehetek nemzetközi. Mint ahogy Sibelius a zenében, úgy ragaszkodom én a festészetben a néphez. De a mában élve, azzal azonosulva teszem és tehetem mindezt” — vetette papírra e sorokat valamikor a hatvanas években. Ugyanekkor, 1966., VII. 20-án írta egy francia érdeklődőnek, francia nyelven: „A sors engem magyarnak teremtett s pikturámmal is azt akarom szolgálni annak ellenére, hogy egyúttal nemzetközi is óhajtanék lenni (amit különben legtöbb kritikusom ki is emel). Legyen valaki egyéni, nemzeti és nemzetközi, amiként így van az az irodalomban és zenében is.”

Közel hét évtizedes, egyenletes színvonalú életműve bizonyítja szavait. Élete végéig megőrizte azoknak a remekműveknek a hatását, esztétikai és etikai tanulságait, amelyekkel olasz—francia, német és spanyol tanulmányútjain találkozott. Őrizte mestere, Hollósy

94