Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Dankó Imre: Gömör néprajzáról szélesebb körben : [a Gömör Néprajza című kiadványsorozat ismertetése]
mazkodott”, az új érát „megszokta” a falu, „hozzászokott a nép az új arcokhoz, a messzi tájakról jött idegenekhez.” Az új hatalom nemzetiségi politikájával kapcsolatban főként a szlovák történész, Viliam Plevza 1983-ban megjelent könyvét idézi, akinek azonban eufemikus fogalmazásából is kitűnik, mit jelentett például az, hogy „Az uralkodó burzsoázia diszkriminációs intézkedései különösképpen a mezőgazdaságban voltak érezhetők . . . mégpedig a földreform megvalósításával összefüggésben”, vagyis a hatalom az 1919-es földreform végrehajtását is alárendelte a korabeli nemzetiségi politikának. Az persze igaz, hogy a polgári Csehszlovákia számos területen több demokráciát biztosított állampolgárainak, mint Horthy Magyarországa, de azon is el kell gondolkodni, hogy a nemzetiségi közösségek jogainak szavakban történő deklarálása, akár a szocializmus eszméivel való összekapcsolása — amint erre bőségesen tudunk újabb kori példákat idézni — önmagában még nem jelenti a törvény betűinek végrehajtását, megvalósulását. Ezért aztán Zalabai Zsigmond is a könyve végén az előkomorló súlyos és nehéz kérdéseket lírával oldja föl, az 1945 utáni időről, az általa megélt korról tapasztalatai helyett a hitét fogalmazza meg, legszemélyesebb élményeiről ezeket írja: „Talán a mozdulataikat őrzöm, izmaik játékát, ahogy megsuhintották a kaszát, fölcsipedték a lehullott szőlőszemeket; talán a nevetésüket, a sírásukat; igaz meséiket arról a korról, amit meg nem éltem, de amelynek emlékeit hordom magamban mégis a génjeimbe kódolt érzések, indulatok és mentalitás folytán — mint ahogy magában hordozza elődeit mindenki, a Csallóköztől a Bodrogközig, aki testi valójában szülőfalujából kiszakadt ugyan, ám el tőle nem szakadt, mert érzelmeinek köldökzsinórján át abból is táplálkozik ...” Mindez vallomásnak nagyon szép, de hogy „mindenki” magában hordozza-e elődeit, emlékeit a Csallóköztől a Bodrogközig, azt nem tudom . . . A könyvbe épített dokumentumok között van egy, ami többször folbukkan, s különösképpen megindít: az 1897-ben született Menyhár János, a falu egykori tanítójának önéletrajza és a vallomásból kirajzolódó emberi sorsa, életének drámája. Menyhár János megismeri az első világháború poklát, hadifogságba kerül, megszökik, hazatér, átéli a forradalmakat, a harmincas évek elején megválasztják Ipolypásztón tanítónak, énekkart, népkönyvtárat, rádiószereplést szervez, a Felvidék egy részének visszacsatolása után behívják leventeoktatónak ... Ha Zalabai regényíró lenne, az ő egyéni sorsában ábrázolhatta volna azt az időt, amelyről most hű etnográfusként adott számot. Még két apró megjegyzés. Az egyik tárgyi, irodalomtörténeti adat. Zalabai elmondja, hogy Móricz Zsigmond 1932. január 16-án egy napot Ipolyságon töltött. Ez azonban nem az író „egyszeri határátlépése” volt, előtte két nappal Pozsonyban, a prímási palota tükörtermében szerepelt, s csehszlovákiai „kiszállásai” között már csak azért sem felejtődhetett el, mert az utazás levéldokumentumai megtalálhatók a Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője című forráskiadványban. — A másik megjegyzés nyelvi, stiláris természetű. Zalabai helyenként gyönyörűen, metaforikusán fogalmaz. Az anyanyelv szókincséről írja: „Szemelgessünk abból a cifra tarisz- -nyából is, amelybe édesanya-nyelvem gyöngyszemeit: a tájszavakat gyűjtögettem, boldog izgalommal kapva papír és ceruza után, ha egyikük másikuk elém perdül egy-egy pásztói szájról. Egy részüket még az anyatejjel szívtam magamba, a köznyelv normája azonban szókészletem peremére szorította őket, már-már a feledés homályába, úgy nézek hát rájuk, mint rég nem látott ismerősre az ember, nem tudván betelni az újratalálkozás örömével, amelybe vegyül némi ragyogvány a gyermekkor rég elhagyott édenéből is.” Egyetlen, gyakran használt nyelvi fordulata nem tetszik csupán: „irányításából a közéletnek”, „gyakorlatát a múltnak”, „leánya az Urbán családnak”, „lelkületét az édesanya-nyelvnek”, „lakói a portáknak” — és így tovább, minden lapon három-négy hátravetett, kicsavart birtokosjelzős szerkezet. Honnét ez az idegenes, vagy keresett, már-már különcködő nyelvi formula? Az általa idézett magyar anyanyelvi, néprajzi, népmeséi szövegben ezt találjuk: „Mátyás kirá’ idejtbe” (és nem: idejében Mátyás királynak), „próbára teszi a bíró nagy eszit” (és nem: nagy eszit a bírónak). A Hazahív a harangszó folytatást kíván: most már valóban Ipolypásztó mai, 1945 utáni életének szociográfiai hűségű bemutatását. A feladatra Zalabai Zsigmondnál senki sem méltóbb, a hívó szót nála senki jobban nem hallhatja . . . (Madách Kiadó, 1985) Tüskés Tibor Gömör néprajzáról szélesebb körben Bizonyára sokan tisztelettel és nem kis elismeréssel forgatják a kezükbe kerülő Gömör Néprajza című kiadványsorozat eddig megjelent öt kötetét. A sorozat társadalomtudományunk kibontakozásának időszakát idézi és azokra a nagy vállalkozásokra utal, amelyek Orbán Balázs, Jankó János, Ecsedi István, Kiss Géza és mások tájmonográfiáiban öltöttek formát. De idézi a század88
