Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Reuter Lajos: Karinthy Ferenc: Óvilág és Újvilág: [könyvismertetés]
önkormányzata volt és van jelenleg is az Eötvös Kollégiumnak. A Kollégium Baráti Köre 1978 óta tanácsadó testületként segíti az igazgató és a jelenlegi kollégium munkáját. Az épület eredeti szépségében áll: a kultúrpolitika, az egyetem vezetése, a régi kollégisták köre vállalja a minőségi tanárképzés céljait megfogalmazó Eötvös kollégiumot. A diákok ma is Kodály Zoltán, Horváth János, Szekfü Gyula, Gombocz Zoltán, Gyergyai Albert, Balázs Béla, Féja Géza, Kuncz Aladár, Pais Dezső, Zsirai Miklós, Lotz János, Jékely Zoltán, Csűry Bálint, Novobátzky Károly, a Zemplén testvérek, Bárczi Géza, Tálasi István — szándékosan nem említem az élő kitűnőségeket — örökébe szeremének lépni. Félelem nélküli, munkás, vidám diákéletet talál az idelátogató. A kollégisták vállalják a szolgálatot és legtöbben hisznek abban, hogy feladatuk: „kis országunkban harcolni ki rendet. . .” Szíjártó István Karinthy Ferenc: Óvilág és Újvilág Karinthynak ez az 1985-ben megjelent könyve kisregényeket és naplókat foglal magába, amelyek első pillantásra csak lazán függnek össze. A kötetnek mégis van belső tartása. Az író jellegzetes ön- és világlátása hozza ezt létre, gondolatainak jól körülhatárolható rendszere, témáinak sokszálú kapcsolódása, stílusa, saját személyiségének nyílt kifejezése. Összetéveszthetetlenül Karinthy Ferenc áll az írások mögött. Hogy csak néhány szembeötlő vonást emeljünk ki hirtelenében: a naplóiból jól kivehető a bíráló, csipkelődő, sokszor ironikus hang. A kívülálló racionalizmusával veszi szemügyre az előítéleteket, közhelyet. Magatartásában keveredik az örök kamasz kihivó kétkedése, tiszteletlenül naiv rákérdezése a tapasztalt bölcs szkepszisével. Mindemellett határozott értékőrzés, értéktisztelet körvonalazódik ezekben az írásokban. Sok mindent bírál, sok mindenből kiábrándult, a hagyományos nagy értékek (mint pl. béke, emberség, szabadság, szeretet) azonban annál szilárdabbnak bizonyulnak. A kötet három kisregénye, amelyekről elsősorban szólni szeretnék, áttételesen, másképpen, de őrzi a naplókból egyértelműen kiolvasható jegyeket. S itt, már művészetről lévén szó, az írónak a valósághoz való viszonyáról érdemes néhány szót ejteni. Karinthy a való világ, a látható, megfogható, ízlelhető valóság tiszteletében, sőt bűvöletében él. Korábbi műveinek is egyik erénye a rendkívül érzékletes, konkrét megjelenítés (gondoljunk például az Epepe látomására), s ezekben a kisregényekben is, amelyek az utóbbi évtized terméséből valók, az olvasónak az izgalmat nem utolsó” sorban pl. annak leírása adja, hogyan készül el egy vacsora Szardínia szigetén, milyen öröm a tenger átlátszó vizében úszni, vagy az, hogyan bujkál egy terrorista csoport az olasz rendőrség elől. Nem véletlen így, hogy Karinthy a realizmusra esküszik. Az elméletieskedés ugyan nem kenyere, de Körvadászat c. kötetének beszélgetéseiben vagy az Óvilág és Újvilág naplóiban megjegyzéseket találhatunk írói felfogásáról, ízléséről, módszeréről. Egyrészt a modernség ürügyén nálunk eluralkodott „hamis, emberellenes, művészieden” bóvlitól határolja el magát. (Újra hazai vizeken, 1969) De tovább megy, a művészeten belül is szükségesnek tartja az elhatárolást. „Úgy érzem, a magyar irodalom — és általában az irodalom, művészet — példátlan méretű bűnbeesésének vagyunk tehetetlen tanúi. ... az értelem ellen lázad a művészet, az ellen, aminek háromezer esztendeje hirdetője, megvalósítója, hordozója, fáklyája”. Az írók, a régi barátok sorban „harcosan szürrealistává, strukturalistává, misztikussá s a jó ég a megmondhatója, mivé” válnak. (U. o.) A Körvadászat c. kötet egyik, 1975-ben készült interjújában már enyhébben, türelmesebben beszél a „nem realista” irányzatok térhódításáról. S hogy kihez, mihez vonzódik Karinthy? Így ír 1969. május 30-án: „Az amerikai irodalom óriási előnye: realizmusa. ... A művek hitelét mindig a valóságon mérték le, hogy mennyire fedi, fedezi.” S az Epepe írásakor lelkifurdalás gyötri, nem lett-e hűtlen a magyar irodalom hagyományaihoz, amikor a „megfogható, konkrét” helyett egy „nemlétező” országba vezeti hősét. Félelme ellenére életműve azt mutatja, hogy az élmény, a közvetlen tapasztalat, a mindennapok józan realizmusa központi szerepet játszik alkotói módszerében. Karinthynak a magyar irodalom alakulására vonatkozó, közel két évtizeddel ezelőtt írt megjegyzéseivel, félelmeivel ma már nem oly nehéz vitatkozni. Kijelentései inkább az önmeghatározás szempontjából érdekesek. Művei, köztük pl. a Budapesti tavasz, a Harminchárom és még az Epepe is, a magyar epika hagyományosabb vonulatához csatlakoznak. Karinthy az olvasmányos, cselekményes prózát kedveli, amelyben a jellem- ábrázolás, a társadalomrajz központi szerepet kap. írói nézőpontja is hagyományos, az elbeszélő hitelében nem kételkedik. Ezzel összefüggésben a reflexió általában erősen háttérbe szorul. 85
