Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - IV. rész

mentek egy lépést se. A Tomonicskák meg arccal se fordultak arra, nehogy szó érje a ház elejét. Tán szemmel vertek csúfot a gépekbe. Ment a traktorista a Tomonicskákhoz, hogy nézzék már, hogy lehetne lelket lehelni ezekbe a vaslovakba. De azok szabadkoztak, nem igen értenek ők ezekhez az új okosokhoz. Na, addig erre-arra, a szemle utáni jó tanács:

— Drága gyerököm, azért hajtóolajat is öntsél bele, mert abrak nélkül a ló se megy!

Az akkori ifjonti traktoristáknak nem volt gépészi ismeretük annyi sem, amivel egy

racsnis gyalogbiciklit össze lehetett volna rakni. Ma meg a Johndérokat űzik, a bonyolult kombájnokat uralják, valami olyan műszerészi mozdulatokkal, ahogy órásmester indítja el az ankert.

Lajcsival egyívásúak vagyunk. Ha olykor hazalök a sorsom, óhatatlan összeakadunk. Utcabéliek lettünk. Kérdés nélkül elszámol nekem, mint gyerekkorunkban a cirokszárból csavart lovakkal, egyszerűen és természetesen.

— Nézd, ha most osztanák rám a 38 holdas jussom, hát nekem nem kellene. Hogy a magam bérese legyek? Minden gyerekem a maga kenyerét eszi már. A nagyobb fiú építőipari daruszerelő, a kisebbik villamos körzeti megbízott, a nagyobb lányom altatónővér, a kisebb óvónő.

A magam erejéből, ha a régiben maradunk, nem tudtam volna ezt a sorsot megteremteni nekik. Csak kisebb darab földeket adhattam vele, unokáimnak morzsákat. És nyúzni magamat, lopni, csalni, ragasztani. Most is én segélyezem őket. Egy-két hízott bika, meg a háztáji nyomja. Mindnek saját városi lakása van. Mikor értem volna el én ezt?

(Folytatás az áprilisi számban)

Fehér ló áldozása, 1929

39