Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - IV. rész
kiscsirkék. Egyik az ölében, a másik a térdén, a hátán. Nem gügyögött nekik, nem cukorral édesgette őket, nem cirógatott, nem ütött. Áradt belőle valami nagy melegség. Idegen gyerek is megérezte. Kérdezősködött tőlünk: — Na, megvert-e a tanító? Mi rossz fát tettél a tűzre? Egyszer, olyan legényke féle ember létemre, anyámon addig regnáltam, amíg a battonyai vásáron vett egy legényes zsebű, macskás bélésű télikabátot. Olyan büszke lettem, hogy bár messze volt még a nagykabátos idő, elmentem benne a szomszédba. Úgy belemelegedtünk a játékba, hogy a kabát lekívánkozott rólam. Mindent feledve egy vasboronára dobtam. A gazda épp kieresztette a hízónak valóit. Hadd futkározzanak. Rátaláltak az én kabátomra, a macskás bélésűre, a legényesre. Lehúzták a boronáról, s nekiestek. A fagombot szaggatták, a szövetével együtt. Legalább húsz szakadás a szövetén. A kóc kilógott belőle, és a macskás bélés is mislingre szakadozva. Kétségbeesésemben Cank bácsihoz szaladtam. Ült a gépe mellett. A gyerekbajértő ember kezébe vette a disznószagú kabátot. Nem mondta, vigyem a fenébe, fölmosó rongynak se való. Türelmet kért. Pár napot, így akkorra újjávarázsolja. Úgy is lett. A kabát megújult. Hogy csinálta? Szabó volt. Mester. Ember. Kérdezem tőle, hogy számolunk, van egy kis spórolt pénzem, félrészeskedtem a cséplőgépnél. Fillérből a pengő. Valahogy letörlesztem. De az öreg Cank nem alkudott. Pedig néhány éjszakája ráment a stoppolásra, varroga- tásra, vasalásra, tisztogatásra. Azt mondta, ha majd felnövök és még életben találom, megfizetem. Sajnos, az adósa maradtam. Az iparengedélyes szakmák közé furakodott a daráló malom molnárja. Az egygaratú faluvégi darálócska eleinte kövekkel darált, később kalapácsosra váltott. Az uradalmi nagy malommal nem tudott versenyezni. A kisdaráló ment mindennap. Molnárja tanulta a szakmát. Valamilyen távoli nagy malom nyolc hengere közül vetette ide élete fordulata. Kicsit selypítve beszélt, szerették vidámságáért, magán gúnyolódó természetéért. Öniróniával játszotta a főmolnárt. Volt egy kis zsákosa. Azzal viccből főmolnár uraztatta magát. Mikor jött a daráltató a kész munkáért, kérdi zsákosát a főmolnár: — Bandi, segédem, kivetted-e a vámot, jöttek az őrleményért! — Kivettem, főmolnár úr! — Látta-e a paraszt? — Nem látta, főmolnár úr kérem. — Vámold meg mégegyszer! Tudod milyen a paraszt, nem hisz, csak a saját szemének! Azért mondták, hogy a jó szó több legyen. Ám a közhiedelem azt tartotta, valahány molnár, boltos, kocsmáros meg az ügyvéd, mind megannyi tolvaj! Minden iparos tudott lopni. Nem úgy, hogy kileste a gazdát, mikor nincs otthon. Az asztalos elbont három régi sublótot, hogy új, üveges kreaencet csináljon belőle. Háromszor annyi anyagot kiszed belőle, mint amit fölhasznál. A maradék az övé. Csalás? Azt tartották: kicsit lopni, kicsit imádkozni sose árt! Gyár Ki hinné, ha nem lelkezném: gyárunk is volt. így íródott a firmája: Bozó Lajos Szikviz gyára, Dombiratos. A szódagyár egy kiskonyhának készült nyeregtetős oldalépület alatt „üzemelt”. Egy szem kézzelhajtós töltőgép volt a berendezés. A mozgató motor a Lajcsi vagy a Gabi gyerek, a „gyáros” fiai. További gyári beruházás volt még a 300 darab literes meg 200 darab félliteres szódásüveg. Minden kocsmát Bozó Lajos szódagyára látott el szódavizzel. A gyár nem füstölt. Az utca másik oldalán működő községi ártézi kútból hordódott zománcos kannával a gép 32
