Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Egyedül vallhatok színt: Balogh Edgárral beszélget Zöldi László
nyért vonultak fel a tömegek, „Groza-kormányt akarunk” — volt nálunk is a jelszó. Amikor ez sikerült — Sztálin ismert táviratával, amely a Groza-kormánynak engedélyezte a bevonulást Észak-Erdélybe, azzal a föltétellel, hogy az ott kialakult helyi közigazgatás, köztük a magyar nemzetiségi intézmények is a helyükön maradhatnak —, akkor történt, hogy Groza megérkezett Kolozsvárra. Újra találkozhattunk. Z. L.: — Hajói tudom, ezen a nagygyűlésen Petru Groza magyarul beszélt. Vagy magyarul is beszélt. Balogh Edgár: — Várjunk csak. Előbb volt a bevonulás. És rá két hétre kezdődött a Magyar Népi Szövetség országos kongresszusa. A Magyar Népi Szövetség tulajdonképpen a MADOSZ volt, kiszélesülve. Azon a kongresszuson beszélt Groza Péter magyarul. De hogy elébe ne vágjak, itt is egy kis epizódot mondok el. Ünnepélyes felvonuláson fogadtuk a Groza-kormányt. Fölvonultak természetesen a román és magyar tömegek is, népviseletben. Akkor még a népviselet nem volt valami különlegesen ünnepi dolog, mindennapi viseletnek számított. És amikor a székelyek, a hóstátiak, a székiek, a kalotaszegiek elvonultak, akkor a fiatal király megkérdezte a tribünön mellette álló Groza Pétertől, hogy kinek a képét viszik. Volt annyi humorérzék, de őszinteség is Grozában, hogy ezt mondta: „Kérem, ez Petőfi, az Akasszátok fel a királyokat! című vers szerzője”. Az a bizonyos magyar beszéd pedig már hetek múlva a Magyar Népi Szövetség kongresszusán hangzott el, a kongresszus végén, harminc-negyvenezres tömeg előtt, a Sport téren. A beszéd jelentőségét az adta meg, hogy a román miniszterelnök magyarul jelentette ki: a román kormány szavatolja a magyar anyanyelv, a magyar nemzetiségi közület, a magyarság minden tekintetben fönnálló jogegyenlőségét, elfogadja az intézményeit; ebben találja biztosítékát a Románia és Magyarország közötti viszonynak is. Groza így nyújtott kezet Magyarország felé, sőt odáig ment — oly távol van már, miért ne mondjam —, hogy fölvetette a vámunió kérdését is. A történelem sodrában kifejlődött ugyan az a formula, hogy a szocializmust külön-külön, országonként kell fölépíteni, a vámunió kérdése tehát háttérbe szorult és nem valósult meg. Ellenben az országok közötti viszonynak egy olyan formuláját, ahol a nemzeti kisebbség egyenlősége híd szerepet jelent, közeledési lehetőséget és garanciát a két ország között, ez már akkor megfogalmazásra talált. Z. L.: — Tulajdonképpen milyen volt a miniszterelnök? Balogh Edgár: — Közvetlen, mondjuk így: hozzáférhető. Bármikor, minden panaszunkkal elmehettünk hozzá. Mert meg kell mondanom, hogy az említett korszak után következett egy súlyos sérelmi korszak, amikor a régi román bürokrácia szabotálni kezdte a Groza-kormányt és bűnbaknak tette meg a magyar lakosságot. Groza nemegyszer tréfásan mondta, hogy ő kénytelen sérelmi politikát folytatni: a sérelmek megoldásának, orvoslásának politikáját. Én közművelődési dolgokra emlékezem. Amikor pénzbeváltás volt, elmentem hozzá, segítségét kértem a dévai csángótelep gyermekzenekarának megtartásához. Azt mondta; „Az első kiutalásom az új pénzben nekik szól.” Azonnal rohantam is a bankba, ahol mindenki összefutott. Az új pénzben az első összeget én a dévai csángók gyermekkara számára vettem föl. Z. L.: — Ez mikor volt? Balogh Edgár: — Lehet, hogy most tévedek, de azt hiszem, 1946-ban lehetett a pénzbeváltás. Meg kell említenem azt is, hogy Groza Péternek cselekvő része volt a marosvásár- helyi Székely Színház megalakításában. Alkalmam volt felvinni hozzá, bukaresti lakására, vendégségbe, közös ebédre az új székely nemzeti színház színészeit. De talán a legjellegzetesebb magyarbarát megnyilatkozása volt a kolozsvári Állami Magyar Opera létrehozása. Sok gonddal küszködtünk, hiszen volt egy ellenérv, hogy a zene nemzetközi, és van már román opera, az adhat elő magyarul is operát. Mi azonban ragaszkodtunk a magyar operához, mert tudtuk, hogy Kolozsvár magyar közönsége mennyire szereti a különleges zenét. Nemcsak az operettet, hanem a komolyabbat, mondjuk, a Kodály-zenét. Hadakoztunk az operánkért. Amikor már mindenki lemondott róla, mint megvalósíthatatlanról, akkor Groza vette kezébe az ügyet. Sikerült megalakítani az Állami Magyar Operát. Az avatáson volt egy kis „összeütközés” közöttünk. Az történt ugyanis, hogy nekem kellett 7
