Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Gulay István: Életesszé N° 2: Hazámban élek
majd unokáinknak! A diófanagyapák azt mesélték, ami velük, a szemük láttára történt. Hiteles tanúként! — Ez a tied is most: mese. Szebb meséket kérek ... — Ennyire nem értettél meg? Hazámban élek — ordítsam neked? A hazám a ház — de a kert, az udvar, az utca, a tér, a téren a pocsolya: az a világ. Valamennyire az is az enyém! — S még most is azt kéred, meséljek valami szépet? — Ne mesélj. De akkor kiálts. 10. Elment József Amerikába. Péter Angliába. Eszter Párizsból üzent. Boldizsár Sidney-ig jutott. Fúvók trombitákat kifulladásig, recsegő szívvel, zokogva. Fúvók megkínzó riadót, hívom a Halászt, a Pákászt, a Madarászt, öleljék meg a hazánkat! Kiáltok sorsot! Felelősebbet. Barátságot! Kegyetlenebbet. Kiáltok megtartó indulatot! Villogón emlékezeteset. Gondosabb örökösöket a hazának, több szobrot a jövőnek. Kiáltok Ácsmestert, Vasmunkást, Építőmestert, Bányászt, Szobrászt, Képírót! Nevük czimbalmi zengésben magasztaltassék. És rimánkodom nagytorkú Jánosoknak, eresszék ki a hangjukat, legyen lárma! Harsogjon az ég is! Pörögjön a tánc! Aztán boruljunk kazalba. Ne szedhessen minket vasvilla se szét! És suttogjuk el az ipiapacsot csöndben: elment József Amerikába, Péter Angliába, Eszter Párizsból üzent, Boldizsár Sidney-ig jutott... egy ... kettő ... három ... négy ... 11. Dohszagot árasztó oltár előtt bolyongunk. Kékesfehér, bávatag madonnák bújnak a félhomályban, korukhoz képest túlzó szendeséggel. A színes üvegablakokon besettenkedő sugárkévében fájdalmas Krisztus, vézna értelmiségi, szenved a töviskoszorútól. Az efféle ájtatoskodásra, amilyet ezek a szentek mutatnak, jó szava van a magyarnak: szenteskedés! Nem is omlunk térdre. Rettenetes pogányságunkban Isten házában még játszani is kedvünk támad, böködjük egymást Szent Teréz előtt: ez se vadalmán nőtt fel, olyan a bőre, mintha tejben mosdatták volna. — E’ meg, né’ csak! — mondja bámész képpel barátom. — Milyen vánnyadt... — Ez a Szűzanya, te! — adom alája a huppanót. A Szűzanya esdeklőn néz ránk a falról. Már ott sündörög körülöttünk egy ráncos állta nénike, szemében megbotránkozás, egyik kezében szemeteslapát, másikban felfelé tartott portvis. Szemének mélye: mellékutca. Testét-lelkét a hit bogáncsa tartja össze. Nem helytelenkedünk tovább. A néni portvisa, mely igazibb szentség, mint a kereszt, elcsitít bennünket. 12. Tornyai János és Erdei Béla festményeiből rendezett kiállítást egy múzeum. Itt volt a „Bús magyar sors” is: tízezer holdon árva kútágas, magányos, fejét lógató csont és bőr ló. Nem is láttam másutt ezt a képet, mint főfalon. A megnyitó beszéd tízfőnyi tárlatlátogató közönség előtt hangzott el. Rabvallató dolog. Csupán ennyien voltak kíváncsiak a harmincezres város polgárai közül a „Bús magyar sors”-ra. A város négyszáz pedagógusából ebben az órában, véletlenül, senki sem ért rá, pedig ... Pedig, ha valaki megnézi ezt a keserű képet, talán nehezebben szánja rá magát, hogy elhagyja ezt az országot — hazánkat. Mert ideköti a látvány: — itt tenni kell! Magam arra gondoltam: mégis szükség van tízezer holdanként egy felkiáltójelkútágasra és egy magányos, poroszkáló lóra — íróra! Amíg ugyanis a kiállításmegnyitást közhírré tevő plakátok 18
