Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Gulay István: Életesszé N° 2: Hazámban élek
4. Vándorúton, megrongyosodott vászoncipőben, egyszál ingben élem a madarak életét. Nem ismerem a hétfő súlyát. Megismerem a szeretetét! Beomlott tanyák, burjános udvarok. Vizet adnak a kiköltözők, reményt a romló falak közt fészket rakok. Eliramlok mindenünnen, két jó lábamra büszkén, biztonságomban megszégyenülten. 5. Nem értem. Itt voltak ezek a külföldi egyetemeken pallérozott országvezető nagyurak, akik Napóleonnal, Nagy Péterrel, XIV. Lajossal, Voltaire-rel, Daniéval, Petőfivel, Newtonnal, Archimedésszel és még ki tudja, kivel példálóztak s mégsem tudták megmenteni, mit rájuk bízott a nemzet — a nemzeti érdekeket. De nem is ezt nem értem én! Hanem, hogy ugyanakkor miért, mitől lehetett okos a „buta paraszt”? Népi bölcsesség? Aligha ... Képzeljék csak el: Ágó József kiskunfélegyházi cselédember, aki tizenöt-húsz kilométerre élt a várostól a gazdája birtokán, s aki nem több, mint hat elemit, s egy kis vasárnapi ismétlőiskolát végzett, 1938-ban („ ... amikor az öreg Hindenburg már öregember volt”) tudta, biztos volt benne, hogy nem ússza meg Magyarország háború nélkül. Ebben a háborúban pedig nem kívánt részt venni, mert kétségtelen volt előtte, hogy ez a háború nem az ő háborúja lesz. Elővette hát az újságot, böngészni kezdte a hirdetéseket. Másik gazdát keresett. De nem ám akármilyet... Minél magasabb rangú katonatisztet! Az majd kihúzza őt, így okoskodott, a cselédjét, a katonaság alól. És úgy is lett. Kilencszer hívták be katonának Ágó Józsefet, s az új gazda, egy alezredes, kilencszer szereltette le. Miért látta, miért láthatta Ágó József előre azt, amit nem láttak, nem akartak látni, nem akartak felismerni azok a mégis csak nagy műveltségű nagyurak? Miként történhetett, hogy kiművelt emberek egynyári növénynek bizonyultak, ez a parasztember pedig évelőnek?! Félelem, gyávaság, önzés, egyszerű szerencse vagy vadkutyák szimata adott Ágó Józsefnek kilenc életet? Hajlanék rá, hogy pusztai jó ösztönét magasítsam az ország vezetőinek műveltsége fölé. De mit érnék vele? Apám rántott ki a szétfolyó gondolatok kábulatából. Utcán baktatva, két kiköszönés közt, elbölcsült, kedélytelen arccal pottyantotta ki a választ: — Akár hiszed, fiam, akár nem, az osztálytudat a magyarázat. Felkaptam a fejem ... 7. Szőlőfürtös pannók mosolyában élek — hideglelősen. Repkednek a hétfők-keddek, mint a vaktöltények. Lapul bennem a villámfény. Karcos bort iszom társaimmal — morgás hallik a csaholásban — csorgatom a bort, hullatom a koncot. Létra fekszik a gyepen, csiga jár rajta. A létra kimúlt, nem marad nyoma az égen, csak a fűben. Csalódott nők fekszenek így, őszi fényben, bénán, nem lehet megsebezni, ágyba vinni őket, de búgnak, duruzsolnak gyalázatosán. Belerúgok egy rossz kondérba — nem kong. Török egy száraz ágat — nem reccsen, csak percen-pattan. Hát így kell elmúlni, alázatosan, csöndben? Leheveredem a földre. Penész telepszik a szám sarkába. Széljárat lesz a két fülem, de mikor orkán zúg benne, mindig azt hiszem: a Himnusz az! 8. Sándor bácsi kilépett a párától kéklő szabad levegőre, nedvesség lepte be arcát. Hátra nézhetett, nagyon messzire, rég elhagyott telekre, nagyobb havakra. Álltunk a kertkapuban. Topogott. El kéne búcsúzni valamivel... — Az iskolánál itten volt egy szülői értekezlet — reszketett fel a hangja. — A munkaközösség összejött és én úgy elszórakoztam, elgyönyörködtem benne, ahogy a tanító néni 16