Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Valuch Tibor: Vádirat az embertelenség ellen: Závada Pál: Kulákprés: [könyvismertetés]
val, szellemi, társadalmi, gazdasági fejlődésével az ország nagy tájegységei között biztosította helyét! Végül a könyvet fontos térképek, rajzok, a szerző által a Néprajzi Múzeum fotótárából válogatott fotók, 32 oldal melléklet terjedelemben egészítik ki. Szenti Tibor Vádirat az embertelenség ellen (Závada Pál: Kulákprés) „Legfeljebb majd elmegyünk legelni!” — mondta egy négygyermekes szegényparaszt, amikor 1952-ben az igen gyenge aratás után megrendezett falugyűlésen pótbeadásra szólították fel a gazdákat. Másnapra ez az ember már eltűnt a faluból és valamelyik hortobágyi kényszermunkatáborban találta magát. Ez csak egyetlen apró adalék abból a tényhalmazból, amit a fiatal szoci- ológus-szociográfus generáció soraiba tartozó Závada Pál döbbenetes hatású könyvében elénk tár. A Kulákprés (nagyon találó cím) lapjain a szerző — betartva a kronologikus sorrendet — nagy hozzáértéssel rajzolta meg a Rolnik család történetét (a fiktív név jelzi az általánosítás szándékát), beágyazva azt az agrárproletár mentalitású parasztfalu, Tótkomlós történetébe és a korabeli, 1945—49 között sok nehézséggel küszködő, majd 1949-től élesen parasztellenessé váló agrár- politika metszetébe. Elemzőén írja le, miként próbált meg alkalmazkodni egy átlagos adottságokkal rendelkező, a családi munkaszervezet keretei között még hatékonyan megművelhető 18 kh-s gazdaság a fokozatok nélkül emelkedő terhelthez; hogyan vált a beszolgáltatási rendszer egy teljesen tudatos, a paraszti önállóság felszámolását célzó politika részeként, mindent elrabló, a létfeltételeket sem biztosító rekvirálássá. A mélypont 1952-ben volt. Az ekkor írt levelek egyikében a következőket olvashatjuk: „most csak pijaczon ácsorgunk meg spekulálunk mint zsidó az üres bódba hogy mit vegyünk enni, főzni de nincs semmi se bódba se pijaczon a pénz is hijánzik most it mindenki azal jön hogy nincs mit enni, munkába meg hajtják ...” Ebben a szisztémában az apparátus számára „magától értetődő” volt, hogy a beadási kötelezettség teljesítésére felszólító cédulát akkor is ki kell küldeni, amikor a család három tagja közül a szülők „a közellátás veszélyeztetésének bűntette” miatt börtönbe, illetve kényszermunkatáborba kerültek, fiuk pedig mint „megbízhatatlan elem” munkaszolgálatosként katonáskodott. Nyilvánvaló, hogy ez a politika az etatizmus kiterjesztését célozva — a példaként állított monolitikus sztálini rendszer, a „szovjet modell” gyakorlatát túlbuzgóan másolva — a kisbirtokra alapozott mezőgazdaság megszüntetését, állami ellenőrzés alá helyezését, illetve a földek kvázi állami tulajdonba vételét volt hivatott megvalósítani. A könyv páratlanul érdekes, helyenként a személyes jelleg miatt (is) megrázó dokumentumanyaga, amelyből (a szerzőn kívülálló okok miatt) csak a korabeli falusi vezetés iratainak részletesebb feldolgozása hiányzik, részletekbe menően mutatja be ezt a politikai gyakorlatot. A következményként kialakult helyzetben sokan lehetetlenültek el egzisztenciálisan, illetve tűntek el vagy hosszabb-rövidebb időre vagy végleg. A „szent cél” megvalósításául szolgáló eszközök, az adó és a beszolgáltatási terhek 1948 és 1952 között öt-hatszorosára növekedtek, minek következtében 1949—1953 között országosan több mint negyedmillió aktív kereső hagyta el a mezőgazdaságot és keresett biztosabb megélhetést az iparban. A fentiek ismeretében jogosnak tekinthető Rolnik Jánosné 1952-ben megfogalmazott véleménye, miszerint „.. . az már kibírhatatlan a mi történik legaláb is mivelünk...” Valahol nagyon abszurd dolog az, ha egy biztos jövedelmet nyújtó parasztgazdaság birtokosai — akik még az akkor érvényes, egészében anti- humánus jogalkotás szabályai szerint is törvénytelenül kerültek kuláklistára — biztosabb és rendszeresebb táplálékhoz jutottak börtönlakóként, kényszermunkásként vagy éppen munkaszolgálatosként, mint saját földjük művelése révén. Nem csodálkozhatunk tehát azon sem, ha a parasztság a „hosszú ötvenes évek” elején egyszerűen nem művelte meg földjeit, hogy a végleges elkeseredés elszórtan falusi sztrájkokat és zendüléseket robbantott ki. Önként adódik a kérdés: volt-e más paraszt, illetve agrárpolitikai elképzelés? Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt igennel kell válaszolnunk erre a kérdésre, annak ellenére, hogy a történelmi fejlődés ezeket az alternatívákat a meg nem valósult lehetőségek lomtárába söpörte. 1947—1948 során mind a meggyengített polgári és demokratikus pártok, mind a kommunista párt keretein, vezetésén belül léteztek olyan agrárpolitikai tervezetek, amelyek egyenlő esélyt adtak a magángazdálkodásnak és a nem „kolhoz típusú” szövetkezeteknek. Ehelyett azonban féktelen uszítással párosuló hangulatkeltés, a „kulá- kozás” vált embert és társadalmat károsító politikai gyakorlattá. 94
