Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Vekerdi József: Kincsek Kolozsvár: [könyvismertetés]

„1501—1600 között kb. 180 ötvös dolgozott Kolozsvárott.... A XVI. század végéig Kolozsvár volt az erdélyi ötvösművészet központja. Nyilván ezzel is összefügg a „kincse Kolozsvár” elnevezés, mellyel a várost az egykori források illették.” (Bunta Magda, 1970.)

„Alázatos és megháborodott szívvel jelentjük kegyelmeteknek, tisztelendő Bíráink Uraink egész Tanácsul: hogy ... az pajkos szabású deákok ... az kőfalra feláll ván, számtalanszor feleségünkre, leányainkra vigyorogván, nem tisztességes deáki tudománynak tanulóihoz, hanem hajdúkhoz illendő beszédekkel illettek bennünket.” (A szomszédos telkek lakóinak panasza az óvári református iskola tanulóifjúsága ellen, 1634.)

„Anno 1778. Az világban telhetetlen Rhédei Mihályné... aki leánykorában is szörnyű nagy fantaszta volt, reávette ezt az istenfélő jámbor urát gr. Rhédei Mihályt, hogy Kolozsvárt építsenek egy nagy Báál házat, hogy oda bizonyos fizetésért éjszakánként gyűljenek egybe a latrok és kurvák. ... De nem tetszett az Úristennek ez a becstelen vendégeskedésnek neme, mert azon éjszaka egybeontá»az egész épületet az Istennek haragja.” (Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok, 1718—1784.)

„Az utcák nevei magyarul és németül vágynak felírva.... Talán a magyarnak már gyógyíthatatlan betegsége mindent két vagy több nyelven tenni föl.” (Táncsics Mihály, 1839.)

„1858 szeptemberében kezdettem meg tanulásomat Kolozsvárt a piaristák negyedik elemi osztályában . .. Mi, románok, nyelvünk használatában sem az osztályban, sem a játszótéren, sem künn az életben akadályozva nem voltunk. Otthon, kis szétszórt telepeinken, csak románul beszéltünk. Mi, román tanulók a piarista atyák melegében saját faji érdekeinket is szolgálhattuk.” (Grigore Moldovan)

Fenti idézetek ízelítőt adhatnak abból a gazdagságból, amelyet a „Kincses Kolozsvár” két vaskos kötete nyújt. Függetlenül attól, hogy a két legutóbbi idézet óhatatlanul a jelennel való ösz- szehasonlításra ad alkalmat, a kiadvány csak a múlttal foglalkozik. A honfoglalástól az első világháború idejéig mutatja be a város eseménytörténetét, társadalmát és szellemi arculatát, amely időszakban Kolozsvár az egyetemes magyar kultúra legjelentősebb gócpontja volt. Az első kötet alcíme: Kolozsvár régi napjai és lakói. A második kötet fejezetcímei: A város szellemi élete, Kolozsvár művészeti emlékei, Kolozsvár vonzásában. Mindkét kötetet 28-28 egész oldalas képmelléklet díszíti, zömmel épületek fényképei.

Az első kötet 108 szemelvényt tartalmaz. Ezek felerészben egykorú forrásokból vett idézetek, felerészben újabb történetírói feldolgozások az egykorú emlékekre (levéltári anyagra, ásatásokra

stb.) történő bőséges hivatkozással. A fentiekben mutatóul idézett szemelvényekből látható, hogy a válogatás igen jól sikerült. Az idézett szövegrészek egyaránt tanulságosak és érdekesek. A kötetet szerkesztő Bálint István János körültekinő ötletességét egyebek között azon is lemérhetjük, hogy a legrégibb szövegeket párhuzamosan közli betűhív átírásban és mai olvasat szerint: „Latthi- ak eo kgemek Meny Ridegh legeniek vadnak az Warosson kik nem Zolgalnak, hanem chak az korchomakon hewemek” — ,Látják ő kegyelmek, mennyi rideg legények vannak az városon, kik nem szolgálnak, hanem csak az korcsmákon hevernek’. (Kelecsényi Gábor olvasata.)

Az egykori feljegyzések szemelvényeiből ösz- szefüggően kirajzolódik e sokat szenvedett város története: kuruc-labanc csatározások pusztításai, török hordák dúlásai, gyakori tűzvészek, a várost elnéptelenítő járványok. Figyelmet érdemel, hogy a város egykori történetét feldolgozó tanulmányok jelentős része az 1941—1944 közötti időszakban keletkezett. Egy ideig még a második világháború után is megjelenhettek Kolozsvárott (illetve a bukaresti Kriterion kiadónál) érdembeli tanulmányok, pl. 1957-ben Jakó Zsigmond pompás írása: „Az otthon és művészete a XVI —XVII. századi Kolozsváron”, amely egykori hagyatéki leltárak száraz felsorolásaiból életre kelti a „kincses város” lakosainak polgári jólétet és ízlést tükröző lakásait, a faragott kő ajtókeretektől a falakat borító kárpitok — a mai tapéták nemesebb elődei — anyagának és mintázatának leírásáig.

Külön figyelmet érdemel az első kötet utolsó tanulmánya: a kolozsvári házsongárdi temető leírása (kiadatlan kézirat teljes szövegének közlése, itt nyugvó 123 történelmi nevezetességű személy szerepének rövid ismertetésével). Kolozsvárra utazó magyar állampolgárok gyakran nem értik, miért viszik ki őket ottani barátaik a házsongárdi temetőbe. Nem érzik át, hogy ez a temető ezeréves magyar múltunknak is jelképe. Ehhez kapcsolódva, nem fölösleges röviden utalnunk Dsida Jenő „Csokonai sírjánál” című költeményére, amelynek történelmi hátterét ma már kevesen ismerik. „Vén fejfák közt vánszorogva, Erdélyből jővén” arra céloz Dsida, hogy két háború közötti időszak magyarellenes történelemhamisítása ellen védekezve, a fejfákon szereplő neveket hozta fel az erdélyi magyarság annak bizonyítására, hogy milyen anyanyelvű emberek éltek itt egy évezreden keresztül. A harmincas évek végén a királyi Románia fasisztáinak reakciója radikális volt: bemeszelték a fejfákon a magyar neveket, és román neveket írtak helyükbe. A házsongrádi temető történelmi nevezetességű magyar sírhelyeinek rendszeres eltüntetésére vonatkozó adat a kötetben: „1938-ban egy újabb temetőrendezés

91