Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Füzi László: Ötszáznégy óra: egy kazahsztáni és kirgiziai utazás leírása
az, ami a valamikori eurázsiai nomád életből egy-egy nép kultúrájában megőrződött. Az útra való készülődéskor még a költő előző útjáról hozott verse élt benne: Ázsia felett / ragyog az ég. / Tízezer méter magasan / száll, velem a gép / szélnél is gyorsabban suhan. / Földanyánk teste a felhők alatt, / félvakon tapogatom. / Csontokkal bevetett mezők / nyújtóznak hallgatagon. / Idő ködéből, porából, / szüntelen fújó szelek / világnagy sátorából / kócos poroszka lovakon / őseim özönlenek ... A verset elsők közt hallotta, a múlt és a jövő távolába való akkori beleborzongását még most is érzi. A készülődés napi teendői alatt aztán más idekapcsolódó emlékei, gondolatai is felerősödtek. Irodalmi, történelmi tanulmányai alatt eleget olvasott arról, hogy a magyarság a kis népek közé tartozik, s elég korán fel kellett figyelnie arra is, hogy újabban a kis népek felsorolásakor gyakran emlegetik a kirgizeket. A kirgizek létükről, kultúrájukról az irodalom révén adtak hírt, s még csak nem is annyira hősi epikus énekükkel, a Manasszal, hanem jelenkori, kiemelkedő jelentőségű írójuk, Csingiz Ajtmatov munkáival. Itthon sok szó esik arról, hogy mennyire ismert vagy nem ismert a magyar kultúra Európában és a világban, mit és mit nem fordítottak le a magyar irodalomból... A mostanság már orosz nyelven író Ajtmatov könyvei eddig százmillió példányban jelentek meg — hírt adva másfél millió kirgiz létéről, életéről. Az irodalom elégtételének érezte, hogy egy nép írója által válhat ismertté a világban. Olvasta Ajtmatov regényeit, átélte azt a küzdelmet, amelyet a regényhősök a természettel vívtak, s azt is, amelyet kultúrájuk, egyéniségük, sajátosságuk megőrzéséért folytattak. Tudta, hogy Ajtmatov nem csupán közösségének, népének írója, de modern író is, aki szélsőséges pólusokat ütköztet egymással: embert és természetet, egyént és államot, az ősi hagyományos világot a modem kor célszerűségét képviselő hatalommal. A regények adta élmények nyomába eredt, mikor a költő útitársául szegődött. * * * Közép-Ázsiába Magyarországról is Moszkván keresztül vezet az út. A készülődéskor a költő és kísérője is tudatában volt ennek, a pár moszkvai napra mégsem terveztek be egyetlen feltétlenül megvalósítandó programot sem: útjuk messzebbre vezetett, nem merülhettek el a hatalmas város titkainak fürkészésében. Hagyták hát, hogy Moszkva megtörténjen velük, nézték a metróállomásokat elözönlő tömeget, a belváros folytonos lüktetését — s természetesen az idegenforgalmi nevezetességeket is, a Vörös tér környékét, a Kreml tornyait, s az épületek, épülettömbök között ottfelejtett picinyke templomokat. A költő kevésbé otthonosan mozgott ebben a városban, kísérője — ő először járt Moszkvában — a méreteket figyelte. Tájékozódni tudtak valamennyire, többre nem is volt szükségük, írókkal találkoztak — magyar írókkal is, többel, mint otthon —, szerkesztőségekbe jártak . . . Odahaza is sok szó esik az irodalomról, de hogy maga az irodalmi élet milyen, arról itt szereztek tudomást. Az írószövetség a Voroszkij utcában egy tizenkilencedik századi nemesi kúriában székel, mellette az írók Háza: ugyancsak a tizenkilencedik századból származó épület, a belső faragott berendezés is épségben megmaradt. Az épületben éttermek és büfék, óriási forgatag: itt mindenki találkozhat mindenkivel, moszkvai író más moszkvai íróval és a távolabb élőkkel is. Barátai a költőnek is voltak: cigány írók, akik nem is egyszerűen írók, hanem írók és gyűjtők; az ő gyűjtésükből fordított magyarra jópár cigány népmesét. A cigány írók után pedig kirgiz írók (a költő kísérője már régóta figyelte, hogy e találkozásaik mennyire további útjukat készítik elő), most érkeztek Frunzéból... Másnap ismét egy kirgiz íróval találkoztak: ő már Moszkvában él, a kirgiz írószövetség moszkvai képviselője, de rövidesen utazik Frunzéba. A költővel már messziről köszöntötték egymást, a költő kísérője a bemutatkozáskor a névre nem figyelt föl, csak a kérdésre: megjelent-e már a könyvem Magyarországon? Ezt követően az író egy vadászsólyomról beszélt... A sólyom egy gonosz ember kezébe került, az bevarrta a szemét, máshogy nem tudta vadászatra kényszeríteni. A fájdalomtól meggyötört és három napra, három éjszakára magára hagyott, étlen-szomjan vergődő sólyom aztán megadja magát... Három nap elmúltával kitépik a szemhéjából a lószőrt és etetni kezdik . . . Ekkorra már elfelejtette 11
